Hetedik fejezet

Nem tudom, mennyit aludhattam – mivel fogalmam sem volt, mikor feküdhettem le -, de arra ébredtem, hogy valaki gyengéden rázza a vállaimat. Nyöszörögve próbáltam a takarót pajzsként a testemre fölráncigálni az érintés elől, de a betolakodó nem tágított és egy mozdulattal a padlóra küldte az ágyneműt, az engem körülvevő melegséggel együtt.

-          Sajnálom, hogy felébresztelek Hyejin, de hamarosan landolnunk kell – hallottam Baekhyun hangját, amiből egyértelműen kitűnt, hogy egyáltalán nem sajnálja a dolgot.

-          Nélkülem nem tudsz? – nyavalyogtam félig a párnába, félig már lalaföldön.

Az intézetben szinte sose adatott meg nekem, hogy addig maradjak fönn, ameddig csak akarok, ahogy az is szabályokhoz volt kötve, mikor keljek fel. Most, hogy szabad voltam a börtönömből, úgy éreztem, kijár nekem egy kis plusz szunyókálás az elmúlt évek elhalasztott lehetőségeiért. Persze Baekhyun nem így gondolta.

-          Hyejin.

Ki se kellett nyitnom a szemem, akkor is tudtam, hogyan nézhet most rám. A barna szemek szigorúan perzselik alakomat, ajkai apróra préselve. Nem tűr ellentmondást. Óriásit ásítottam és nyújtózkodni kezdtem.

-          Jó, megyek – sóhajtottam megadóan, választ már csak a becsukódó ajtótól kapva.

                                                                                                                                 *           

Tizenöt perccel később még mindig a szemeimet dörgölgetve léptem ki a hálóhelyiségből egy egyszínű, fehér pólóban és egy szürke melegítőnadrág sarkain taposva. A felöltözés és a felkelés öt perc sem volt; a további tíz azzal telt, hogy meg kellett kérnem Baekhyunt, hogy ásson nekem elő valahonnan egy váltás tiszta ruhát, mert a jelenlegi állapotomban nem voltam képes elviselni a két napja nem fürdött testemet és még ráadásként az éjjel nappal viselt korábbi póló-melegítő kombót. Ha arra gondoltam, hogy ilyen koszosan és retkesen kell majd megjelennem vadidegenek előtt, elborzasztott, de hát nem lehetett mit tenni. Egy űrhajón tartózkodtam jelenleg, nem a Grand Hotelben, sajnos.

A pilótafülkében ledobtam magamat szokásos helyemre Baekhyun mellé és várakozóan ráfüggesztettem pillantásomat. Tekintete és ujjai szintén a panelen jártak; tisztán látszott, hogy keményen összpontosít. Mikor már majdnem nem bírtam tovább a hajó zúgását és kapcsolók finom, halk kattanásait – egyszóval a monoton zajt – megszólalt egy sípoló hang a háttérben. Azt hittem, hogy valami baj lehet – még emlékeztem a védőpajzs leválásának hangjára -, de Baekhyun megnyugtatott.

-          Közeledünk Coruscanthoz – nézett rám. – A fedélzeti számítógép figyelmeztet, hogy ki kell lépnünk a hiperűrből.

-          És ha mondjuk… figyelmen kívül hagynánk? Akkor mi történne? – kérdeztem kíváncsian.

-          Túlhaladnánk a célon és kapnánk egy seregnyi hibaüzenetet az arcunkba, ami után elvesznének a betáplált koordináták – válaszolt.

-          Nem tűnik életveszélyesnek – rántottam meg a vállam megkönnyebbülve.

Nem mondom, láttam rá esélyt, hogy elvétjük a dolgot és a semmi közepén lyukadunk ki. De így megnyugodtam. Egy pillanatig.

-          Addig nem, amíg bele nem ütköznénk egy másik bolygóba, csillagba vagy esetleg egy aszteroida-mezőbe – mondta szárazon. – A koordinátákkal a megfelelő számítások is elvesznének és így már a hipertér nem lenne biztonságos az utazásra. De ez nem fog megtörténni, mivel már itt is vagyunk. Most figyelj.

Féloldalas mosolyáról és érzéki ajkairól nehezen tudtam elvenni a tekintetem, de a szemem sarkából észlelt változás miatt odakaptam a fejem. A hiperűr folyamatos kéksége pillanatok alatt oszlott fel előbb fehér sávokká, majd tűnt el a világűr feketeségében. A csillagok olyan fényesen ragyogtak és annyi volt belőlük, amennyire emlékeztem; csodás volt. Bár még mindig szokatlan látványnak hatott, mégsem emiatt tátottam el a számat.

A közelünkben egy óriási – vagy csak annak tűnő – bolygó foglalta el az ablaküvegünkből látszódó kilátás jó részét, ami kizárásos alapon csakis Coruscant lehetett. A bolygó közel sem hasonlított a Földhöz: sokkal több fény és sokkal kevesebb természetesség sugárzott át a gömböt körülvevő opálos ködön keresztül. Ami a leginkább meglepett, az a tengernyi űrhajó volt, ami másodpercenként szállt fel a bolygóról, illetve le. Olyan volt, mint egy forgalmasabb repülőtér, vagy egy kikötő, de mégis teljesen más.

-          Nos?

Nem tudtam betelni azzal, amit láttam, ezért nem is fordultam Baekhyun felé, amikor ezt kérdezte, de éreztem, hogy mosolyog.

-          Ez… Ez oltári – suttogtam áhitattal.

-          És még a felét sem láttad – nevetett fel. – Csatold be magad, megkezdjük a leszállást.

Jobbnak láttam azt tenni, amit mond, hiszen kötve hittem, hogy van ezen a hajón valamiféle légzsák, ami kipattan a műszerfalból, ha mondjuk, összeütközünk valamelyik másik járművel ebben az űrbéli hangyabolyban. Baekhyun egy kar előretolásával lejjebb kezdte ereszteni a hajót Coruscant felé, ahol amint átértünk a gravitációs mezőn – és a rázkódáson – felvillant a panelen egy gomb, aminek a megnyomásával felrecsegett egy rádió valahol. Baekhyun röviden és tömören azonosította magát a vonal másik felén kérdezősködő félnek, (diszpécsernek?), valamint pár mondattal az én személyemről is ejtett szót.

-          A Palota leszállópályáján várják Önöket, uram – mondta. – A leszállási engedélyét megadom, tovább indulhatnak.

Baekhyun kikapcsolta a kommunikátort és immár rendes sebességgel vettük az irányt – valószínűleg a Palota – felé. Ha viszont visszagondoltam arra, mennyi hajó jár a bolygó légterében, felmerült bennem egy kérdés.

-          Itt mindig ekkora ellenőrzés van? – kérdeztem kíváncsian Baekhyuntól, aki azonban megrázta a fejét.

-          Nem – sóhajtotta. – De most ez a biztonsági előírás egy ideje. Ha ki akarjuk szűrni az ellenséges kémeket, birodalmiakat, muszáj ezt tennünk. A sajtó kiszivárogtatta, hogy az Új Köztársaság egy jedi hadsereg kiképzésére készül és a hír sajnos a Birodalom fülébe is eljutott. Ezért ekkora a felhajtás.

Egy ideig csendben érleltem magamban, amit mondott, aztán hirtelen leesett a tantusz és akkorát koppant, hogy féltem, Baekhyun is meghallotta. Most már mindent értettem! Baekhyun küldetése, a birodalmiaktól való üldöztetése, az ellenőrzések…

-          Meg akarják ölni az összes jedit, még azelőtt, hogy elkezdődhetne a kiképzés – nyeltem egyet. – Ezért akartak téged is –

-          Igen – bólintott Baekhyun. – A Birodalomnak csak akkor van esélye az Új Köztársaság ellen, ha a jedi rend nem áll talpra. Márpedig a Praxeum megépülésével erre minden esély megvan. Rengeteg jedi lovag indult útnak a galaxisban, hogy minél több padawannal térjenek vissza, akiket később kiképeznek. A Birodalomnak érdeke, hogy ez ne történjen meg, ezért vagy próbálják megölni a már felavatott jediket, akik tovább adhatnák a tudást, esetleg kínzással kiszedik belőlük a Praxeum hollétét, ami mellesleg hétpecsétes titok, vagy elpusztítják a padawanokat, így a jedik tanítványok nélkül maradnak. Ezzel ismét átvehetnék a hatalmat. Persze, hogy mindent bevetnek.

Összeszorítottam az ajkaimat, mert nem akartam kinyögni Baekhyunnak, hogy mennyire megrémített a gondolat, hogy velem együtt megannyi padawanra és jedire veszély leselkedik. Amikor beleegyeztem abba, hogy megtanulom az Erő használatát, erről szó sem volt.

Kinézve az ablakon, próbáltam elterelni a gondolataimat a mellettünk elsuhanó Coruscant látványával. Körülöttünk megannyi impozáns épület tört a magasba, legtöbbjük stílusa összekeveredve az antik és a modern építészettel, mégis kellemes látványt nyújtva. Az emberek furcsa mód nem gyalog jártak-keltek a széles, autópályányi utcákon, hanem repülő járműveken haladtak szinte mindenütt, vagy pedig közösen összezsúfolódva utaztak azokon a libegőkhöz hasonló kis dobozokban, amik a levegőben függve szállították a lakosokat. Rengeteg kábel futott szerteszét alattunk, behálózva az egész várost – valószínűleg a teljes bolygót is.

Ahogy kifelé bámultam, meglepődve vettem észre, hogy nem látom a talajt. Elsőre fel sem tűnt mindez, hiszen annyi más dolog vette el a figyelmemet, de most már nem tudtam nem észlelni. Az épületek között sötétség volt és mélység. El nem tudtam gondolni, miféle varázslat tartja a várost talapzatok helyett.

Hamarosan sejteni kezdtem, hová tarthatunk. A horizonton egy, a többinél jóval nagyobb épület emelkedett a magasba; halvány körvonalai egyre határozottabbak lettek, ahogy a hajóval közeledtünk felé. A Palota tényleg hatalmas volt. A felépítése leginkább egy zikkurathoz, lépcsős piramishoz hasonlított, teteje azonban lapos volt, kivéve azt a négy, illetve a középen lévő ötödik tornyot, ami rendületlenül ágaskodott az ég felé. Baekhyun, ahogy gondoltam, ereszkedni kezdett és hamarosan finoman landoltunk a tetején.

Ahol ültem, tökéletes rálátásom volt a fém ajtószárnyakra, amik a hajtóművek leálltával nyíltak ki velünk szemben. És amik emberi alakokat tártak elénk. Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy az antiszociális énem előtörjön és félni kezdjen a rám nehezedő szociális elvárásoktól. Kezeimmel a pólóm szélébe markoltam, miközben ajkamra haraptam.

Nem akarok oda kimenni.

Sajnos azonban tudtam, hogy nem tehetek mást. Baekhyun sürgető tekintete nem tűrt ellentmondást: amikor látta, hogy próbálom húzni az időt, kihúzott a pilótafülkéből és határozottan az ajtóhoz ráncigált. Nagyon imponálónak tűnt feltenni a kérdést, hogy nem maradhatnék-e esetleg itt, a hajón. Mondjuk… addig, amíg haza nem mehetek.

-          Nincs mitől tartanod – motyogta nekem Baekhyun, miközben felemelkedett előttünk a fémajtó és a rámpa elkezdett leereszkedni.

A hirtelen fény, ami az ajtó nyílásával előretört, egy pillanatra elvakított, mintha a reggeli napsugarak sütöttek volna le rám, ám az érzés nem volt teljesen ugyanaz. A fény nem volt természetes, sem a melegsége a bőrömön. De több óra űrben való utazás után már ezt is értékelni tudtam. Baekhyun kilépett a rámpára és visszafordult felém. Karamell tincseibe lágyan bele-belekapott a szél, összeborzolva amúgy is összevissza álló üstökét, de cseppet sem rontva a kinézetén. Barna szemei melegségtől csillogtak, ajkain nagyon halvány mosoly játszott és megkockáztattam a kijelentést, hogy ez a férfi előttem szebb, mint én. Ha tehettem volna, lefényképezem a pillanatot, hogy még tovább megmaradjon.

-          Isten hozott Coruscanton, a fővárosban.

                                                                                                                                *           

Bármennyire is próbáltam erősnek mutatni magam, a térdeim remegtek, miközben lefelé támolyogtam a rámpáról – részben a rengeteg egyhelyben ülés miatt, részben pedig… Részben pedig azért, mert be voltam tojva, ezen nincs mit szépíteni. Nem számítottam fogadóbizottságra egyáltalán, nemhogy arra a sok emberre, aki mind valószínűleg azért jött, hogy Baekhyunt üdvözölhesse. Én voltam a kilógó ráadás, akire valószínűleg mindenki úgy fog bámulni, mint egy cirkuszi látványosságra. Erre pedig semmi szükségem volt.

Nagyot nyelve hajtottam le a fejemet és néztem magam előtt a kikövezett utat, miközben Baekhyun után kullogtam. Egyre közeledtünk a számomra liftnek látszódó gépezethez, ami előtt megállt mindenki, miután kiléptek a tetőre. Kezeimmel a pólómat markolgattam, próbálva valami ismerősbe kapaszkodni, miközben lélekben dühösen magamra fújtattam.

Most legyen nagy a szád, Hyejin! Otthon sosem voltál ennyire gyáva, mégis mi van veled?!

Annyira el voltam foglalva magammal, hogy nem vettem észre, hogy Baekhyun időközben megállt előttem, így jókora hülyét csinálva magamból, véletlen a hátába ütköztem, beütve a fejemet. Hátratántorgásom közepette mentálisan elsírtam magam, és letettem arról, hogy az első benyomás után mindent simán fogok tudni kezelni. Tudhattam volna magamról, hogy ezt is elcseszem.

Félve lestem ki Baekhyun háta mögül, mikor nem hallottam egyetlen kuncogást sem – csupán egy halk horkantást, amiben Chanyeolra ismertem. Szemeimmel azonnal keresni kezdtem fehér üstökét, amit nemsokára meg is találtam, csak fel kellett néznem.

És feljebb.

És még feljebb.

Úristen, ez egy óriás.

A megrökönyödés és a gondolat valószínűleg kiülhetett az arcomra, mert Chanyeol karba fonta a kezeit és felhúzta egyik szemöldökét. Olyan gyorsan kaptam le róla a tekintetem, hogy olimpiai aranyat érdemeltem volna érte és elhatároztam, hogy igenis meg fogom húzni magam és nem fogok rossz fát tenni a tűzre. Mert ha ez az óriás nekem támad, ott biztos én fogok alulmaradni.

Hófehérke lazán elérte a száznyolcvan centimétert – szemmel saccolva túl is lépte – és ahogy a holohíváson keresztül láttam korábban, eszméletlenül nyurga volt. És fitt.

Borzasztóan. Fitt.

A karjaira egyetlen pillantást vetettem csak, ami végleg meggyőzött arról, hogy érdemes vele jóban lenni – aminek a lehetőségét én persze már az első alkalomnál eljátszottam. Sóhaj.

Hófehérke helyett próbáltam ezután a többieket is szemügyre venni, akik számomra mind ismeretlenek voltak, de egy-egy halvány mosollyal a szájuk szélén méregettek. És végre tudtam hinni Baekhyunnak azzal kapcsolatban, amit a hajón mondott. Tényleg voltak nálam sokkal furább lények is ott, hála istennek nem az ijesztő fajtából.

Nézelődésemet Baekhyun zavarta meg, aki finoman meghajolt az előttünk állók felé, akik viszonozták a gesztust. Nézve, hogy mindenki mit csinál – kissé megkésve ugyan – de én is meghajtottam magam, ne lehessen azt mondani, hogy bunkó vagyok. A tömegből ezután kivált két Baekhyun korú férfi és elém léptek. Öltözékük eltért a többiek furcsán puritán posztóanyagokból varrt ruháitól; rajtuk díszes, színes köpeny lógott, gazdagon hímezve. Kétség sem férhetett hozzá, hogy sokkal rangosabbak voltak, mint a jedik.

Az egyik határozottan felém nyújtotta a kezét és várta, hogy elfogadjam a gesztust. Biztató mosolya és ártalmatlan ábrázata volt, amit jó jelnek vettem ezért kezet ráztam vele.

-          Kim Joonmyeon vagyok, nagyon örvendek – biccentett felém. – Én vagyok az Akadémia kihelyezett vezetője. Chanyeol már tájékoztatott, hogy csatlakozol hozzánk.

Most erre mégis mit kellene mondanom?! Kétségbeesetten pillantottam először Baekhyunra, hogy valamiféle segítséget kapjak, hogy kellene beszélnem ezzel a hivatalnokkal, de nem tudtam olvasni a szemében. Próbaképp Chanyeol felé is eltekintettem, de abban a pillanatban megbántam ezt a döntésemet.

-          Lee Hyejin vagyok, én is örvendek – nyögtem ki nagy nehezen. – És öhm… a Földről jöttem…?

A bemutatkozásom nem sikerült a legjobbra, azzal a kérdésre hajló hangszínnel a végén, ezt elismerem. De fogalmam sem volt, hogy egyáltalán meg kellene-e említenem a „hova tartozásomat”. Minden teljesen új volt itt nekem.

És amitől a legjobban féltem: megkezdődött a kijelentésem után a sustorgás – igaz, halkan, de hallottam. Nem mertem a többiekre nézni, inkább a hivatalnok – Joonmyeon – ruháján vizsgálgattam a gyönyörűen hímzett absztrakt mintákat. 

A másik díszköpenyes srác azonban kizökkentett azzal, hogy ő is megragadta a kezem és az övébe zárta. Óriási, kerek szeme volt; mosolya szív alakra emlékeztetett.

-          Do Kyungsoo, Joonmyeon titkára – mutatkozott be. – A beiratkozásodat már elkezdtem intézni, de mivel sajnos nem tudom a személyes adataidat, ezért a nyilvántartásba nem tudtalak felvenni. Kellene nekem a születési dátumod és helyed, a vércsoportod, a magasságod, a -  

Bunkónak éreztem magam, amiért a torokköszörülésemmel félbeszakítottam és olyan bocsánatkérő pillantást próbáltam küldeni felé, ami a legmeggyőzőbbnek tűnt. De őszintén szólva, már nem tudtam tovább ott álldogálni.

-           E-Elnézést kérek – szólaltam meg félénken, de lélekben közben hevesen vállon veregettem magam, amiért ilyen tisztelettudóan szólaltam meg. – De amint látják, nem vagyok éppen a legprezentálhatóbb állapotomban. Nem folytathatnánk egy másik időpontban az ismerkedést? Ígérem minden kérdésre válaszolok később.

Szinte éreztem, ahogy mindenki végignéz az ő ruhájuktól mérföldekkel különböző fehér póló-szürke macinaci együttesen és a koszos, szétszakadt zoknin, amiben még Baekhyun ideiglenes búvóhelyéről jöttem el, cipő híján. Borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam így ennyi ember előtt. Joonmyeon azonnal kapcsolt és bocsánatkérően elmosolyodott.

-          Oh, milyen modortalanok vagyunk – szörnyülködött el. – Biztosan kimerült vagy.

-          Hát, ami azt illeti, eléggé – motyogtam halkan, mire elmosolyodott és a többiek felé fordult.

-          Aayla, megkérhetlek rá, hogy Hyejinnek tiszta ruhákat intézz? – kérdezte, mire egy kék színű, a fején két csápot hordozó lány rám mosolygott és bólintott. – Chanyeol, te pedig kérlek, mutasd meg neki a szobáját. Ott fel tud kicsit frissülni és megfelelő öltözékbe bújni.

Még pont elkaptam, ahogy Hófehérke megforgatja a szemeit a helyükön, miközben szitkokat mormol az orra alatt, de jelenleg ő sem volt képes lelohasztani az izgalmamat, ami egy forró fürdő gondolata miatt tört rám. Hálásan pillantottam Joonmyeonra, aki futólag megveregette a vállamat.

-          Ha bármi probléma van, csak szólj az interkomon és segít majd neked valaki – nyugtatott meg, az ott álló kíváncsi tömeg felé intve, akik biztatóan bólogattak.

Nem akartam nekik mondani, hogy már az interkom megtalálásával és használatával is gondjaim lehetnek, ezért inkább köszönetképp meghajoltam. Már épp kérdezni akartam, hogy Baekhyun velem jöhet-e amikor Joonmyeon mosolya lehervadt az arcáról és komollyá vált, ahogy a jedi felé fordult.

-          Baekhyun, a Tanács hallani szeretné a jelentésedet az útról. Az ülésteremben várnak rád.

-          Rendben – biccentett Baekhyun határozottan. – Üzenem, hogy fél óra múlva ott vagyok.

Álmélkodva figyeltem azt a férfit, aki előttem állva beszélt. Teljesen másképp viselkedett itt, mint a hajón, vagy amikor megismerkedtünk. A felelősség és a rang, amit valószínűleg viselt, sokkal jobban érződött most, mint amikor párszor kiéreztem a cselekvéseiből. Itt olyan volt, mint egy… mint egy katona.

-          Ha befejezted a bámészkodást, indulhatnánk.

A hirtelen, mély hangra összerezzentem és felnézve Chanyeol unott, egyben rosszalló tekintetével találtam szemben magam. Nagyot nyelve fordultam sarkon és kezdtem követni Hófehérkét, csak reménykedve benne, hogy nem fog megfojtani egy félreeső helyen. 

Hatodik fejezet

Padawan? Ismét egy olyan szó, amit nem értek, pazar.

Baekhyun és Chanyeol beszélgetése túl komolynak tűnt viszont ahhoz, hogy közbeszóljak. A fehér hajú férfi – Chanyeol – gondterhelt arccal hallgatta Baekhyun beszámolóját az őt követő Birodalmiakról és, hogy kis híján ott hagytuk a fogunkat, felém viszont többé egy pillantást sem vetett. Nem tudtam, hogy ennek most örülnöm kellene-e vagy sem, de valami azt súgta, hogy a rosszul elsült első benyomásom után jobb lesz, ha távol tartom magam tőle. Biztos, ami biztos. Nem szerettem volna megtudni, mit rejtenek azok a titokzatos, néha kéken izzó szemek.

-          Valószínűleg holnap megérkezünk Coruscantra, szóval add át a többieknek, hogy minden rendben – mondta Baekhyun,.

-          Kai aggódott érted – közölte a képernyő másik felén Chanyeol. – Utánad akart indulni.

Baekhyun erre halványan felnevetett és megrázta a fejét. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az a „Kai”, de igazán kíváncsi voltam rá, ha már Baekhyunt az említése is ilyen könnyen meg tudta mosolyogtatni. A mellettem lévő a beálló csendben nyújtózkodni kezdett; ízületeinek halk roppanásai visszhangot vertek a fémfalak között. Észre sem vettem, mennyire bámulom, csak akkor, amikor összetévedt a tekintetünk. Megrezzenve néztem azonnal másfelé, Baekhyun pedig újra a képernyőhöz fordult.

-          Chanyeol?

-          Igen? – válaszolt készségesen a fehér hajú.

Baekhyun lehuppant az egyik ülésbe és elgondolkodva arcát kezdte masszírozni.

-          Kérlek, intézz egy szobát Hyejinnek a főhadiszálláson – mormogta. – Lehetőleg a többi padawantól távol. Mondjuk a mi részünkön.

Miért akar ennyire elszigetelni a többiektől?

A kérdés jól láthatóan Chanyeol arcára is kiült egy másodpercre, de nem zavarta a dolog túlságosan. Olyan pillantást vetett rám oldalról, hogy kétségem sem volt afelől, hogy egy bubópestisben szenvedőt is hamarabb fogadna a szállásukon, mint engem. Ahhoz képest, hogy egy űrhajón rostokoltam a hipertérben, egész ismerős volt a helyzet. Tisztára otthon éreztem magam Chanyeol ellenszenve mellett. Akár az intézet.

A srác szigorú tekintete Baekhyunra vetült és legnagyobb meglepetésemre egy számomra teljesen ismeretlen nyelven hadart el valamit, amire csak pislogni tudtam. Amikor Baekhyunra pillantottam, azonnal láttam, hogy érti, mit mondott. Nagy levegőt véve válaszolt valamit, de közel sem olyan pörgő nyelvvel, mint a fehér hajú. Hófehérke újra rám pillantott és miközben ledarálta a gondolatait, akkor esett le nekem, hogy ezek ketten most rólam beszélhetnek. Chanyeol minden egyes mondat után egyre hevesebben gesztikulált, mígnem Baekhyun felmordulva félbeszakította.

-          Ő ember, Chanyeol és nem ismeri a galaxist! – fakadt ki. – Te mégis hogy éreznéd magad, ha olyan lények közé kerülnél, akikről még sohasem hallottál? Maximum egy hét úgyis, amit a fővárosban töltünk, nem teljesen mindegy?

Yup, tényleg rólam diskuráltak. Chanyeol meghökkenve bámult rám, majd undor és gyűlölet rendezte át az arcvonásait, ami miatt immár ezer százalékosan biztos voltam abban, hogy nem kedvel. Sőt. Még morrantott pár mondatot az orra alatt, aztán a képernyő egy pillanat alatt eltűnt előlünk.

Szótlanul ültem székemben és piszkáltam a körmeim alól azt a mocskot, ami még makacsul ragaszkodott hozzám a sikátorbéli események óta, közben próbáltam nem arra gondolni, hogy a Chanyeollal való személyes találkozásunk miként fog alakulni a közeljövőben. Annyira el voltam merülve a kis manikűr akciómban, hogy észre sem vettem, amikor Baekhyun megszólított. A hirtelen érintésre a karomon megugrottam.

-          Nem is érdekel, miről beszéltünk? – húzta fel gyanakodva a szemöldökét.

Még alig pár napja találkoztunk, de már ismert annyira, hogyha nem kíváncsiskodok vagy szövegelek folyamatosan, akkor valami baj van. Kérdő tekintetére megrántottam a vállam és hátravetettem a fejem a székem támlájára, lehunyva a szemem.

-          Ha rám tartozik, úgyis elmondod – motyogtam.

Nem tudtam aludni, bármennyire is vágytam a pihenésre. Chanyeol hirtelen hívása után még mindig zaklatott voltam. Egy nagy sóhajjal próbáltam megválni a gondolataimtól, de az érzés nem tágított.

Nem. Hiába akartam Hófehérkére fogni a magamban érzett bizonytalanságot, tudat alatt tudtam, hogy más ennek az oka. Chanyeol jelenléte és a két jedi között lefolyt beszélgetés – ha bár nem értettem minden szavukat – csak felerősítette az elmém mélyén lappangó félelmeimet, kétkedéseimet. Most lettem igazán tisztában azzal, hogy elhagytam a hazámat, az életemet és úgy lettem bedobva egy másik világba, mint egy darab húscafat egy tucatnyi farkaséhes oroszlán közé, akik csak arra várnak, hogy szétcincálhassanak. Baekhyunnak úgy tűnhet, hogy csöppet sem érdekel, mi lesz most velem, pedig semmit nem akartam jobban tudni ennél. Az igazság az, hogy lassan az összes démonom előtör, megannyi szituációt teremtve elém – például, hogy a földet érés utáni pillanatban valamiféle galaktikus őrség menten lepuffant, vagy, ha mégis túlélem a dolgot, utána mások fognak úgy nézni rám, mintha valamiféle űrlény lennék. Amiben igazuk is lenne, mert valószínűleg a galaxisnak ezen a felén én vagyok az idegen.

Egy részem görcsösen követelte, hogy valaki mondja meg, hogy most hogyan tovább, míg egy másik hallani sem akart semmiről. Egyszerűbb volt úgy tennem, mintha teljesen hidegen hagyna a dolog.

-          Chanyeolnak nehéz természete van – szólalt meg hirtelen Baekhyun, és én pedig csak most észleltem, hogy mennyire perzselt a pillantásával.

Kinyitottam a szemeimet mindössze azért, hogy meg tudjam forgatni őket a helyükön. Aztán rájöttem, hogy mindez fölösleges erőfeszítés volt a részemről és visszazártam őket, sötétséget és nyugalmat erőltetve magamra.

-          Vettem észre.

-          Minden idegennel így viselkedik – nézett rám picit sajnálkozóan. Biztos azt hitte, hogy Hófehérke miatt vagyok ennyire csöndes. – Majd a Praxeumban rákényszerül, hogy elfogadjon. Főképp, ha ő is tanítani fog téged.

Egy másodperc erejéig a hajón egy nem létező légy zümmögését is tisztán lehetett volna hallani, a finom motorok és hajtóművek zúgása mellett is. Aztán egy hirtelen mozdulattal felültem és Baekhyunra vetettem tányér méretűre nyitott szemeimet.

-          Na, állj, állj, állj! – tartottam fel a kezem. – Először is mi az a Praxeum és hogy-hogy tanítani?!

-          Praxeum, vagy nevezheted akadémiának is – mondta türelmesen Baekhyun. – Bárhogy is hívod, a lényege ugyanaz: egy jedi kiképzőhely.

Csendben dolgoztam fel az információt, hiszen eddig én komolyan azt hittem, hogy mindezt az… Erő dolgot sokkal kevésbé szervezetten tanulják meg. Ha tegyük fel, megvan hozzá az adottságod, felkeresel egy jedit és ő kitanít és… ennyi. Álmomban sem gondoltam volna, hogy úgy képzik a jediket, mint mondjuk otthon az orvosokat, vagy a rendőröket, egy iskolában.

-          Ha jól értelmezem, akkor most azt akarod ezzel mondani, hogy én is ott fogok tanulni? – kérdeztem kissé magasabb hangon a szokásosnál, de Baekhyun erre csak pislantott egyet.

-          Miért? Nem akarsz? – válaszolt kérdésemre kérdéssel, de ebből is válaszra leltem.

Szóval azért hozott el magával, hogy tényleg jedit csináljon belőlem… Jedisuliban fogok tanulni. Ez egyszerre megtisztelő és… hihetetlenül ijesztő.

-          N-Nem arról van szó – motyogtam, idegesen tördelve a kezeim az ölemben.

Baekhyun láthatólag értetlenül állt a vonakodásom előtt.

-          Akkor?

Kétségbeesetten martam az ajkaimra és kezdtem őket harapdálni Baekhyun röntgenszemeinek kereszttüzében. Semmiképp nem akartam elárulni, hogy minden porcikám azt sugallja, hogy én túl inkompetens vagyok ehhez az egész dologhoz. De Baekhyun határozott, tiszteletet parancsoló énje ismét megmutatkozott, mert hamarosan nem bírtam tovább a csendet és a feszültséget.

-          Nekem ez nem megy! – fakadtam ki. – Hogy tanulhatnék egy ilyen helyen, mikor semmit nem tudok az égvilágon?! Én algebrát tanultam, történelmet és biológiát, nem azt, hogy hogyan használjam az Erőt, vagy hogyan forgassak egy kardot! Ráadásul a világnak egy teljesen más végéről származom, ki fognak nézni onnan, és –

Baekhyun egy mozdulattal közelebb csúszott hozzám a székével együtt és a vállaimnál fogva egyenes testhelyzetbe emelt, hogy a szemem közé nézhessen, bár én makacsul próbálkoztam azzal, hogy kerülöm a pillantását. Végül mégis az a meleg, barna szempár nyerte a küzdelmet.

-          Hyejin – mondta olyan gyengéd hangon, hogy ha nem ülnék, biztosra vettem volna, hogy megremegnek a térdeim. – Nem kell ezektől tartanod.

-          Nem? – nyögtem ki elkeseredetten, mire halványan mosolyogva bólintott.

-          A Praxeum egy olyan hely, ahol az a cél, hogy mindent megtanítsanak neked az Erőről, semmi értelme nem lenne, ha felkészülten mennél oda, nem? – Bólintottam. – Az igaz, hogy kis hátránnyal indulsz a többiekhez képest, mert nem ismered úgy a galaxist, mint ők, ám ezen lehet segíteni. 

-          De –

-          És, hogy megnyugtassalak – szakított félbe – az akadémián rengeteg furcsa szerzettel fogsz találkozni, nem leszel vásári látványosság. Senki sem fog azzal törődni, honnan jöttél, és senki sem fog téged utálni.

-          Kivéve Chanyeolt – morogtam lesújtottan. – Ő nem fog, ő már utál.

Baekhyun felsóhajtott és miután elengedett, hátradőlt székében.

-          Chanyeollal te ne foglalkozz. Van rá oka, hogy úgy viselkedjen, ahogy, ez nem személyeskedés.

-          Persze. És nem is ült ki undor az arcára, amikor megemlítetted, hogy ember vagyok – mondtam szarkazmussal a hangomban.

Még emlékszem, milyen hirtelen váltott át a meglepődés utálatba az arcán, amit menten próbált leplezni, de én pont elcsíptem. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy borzasztóan rühell és lenéz a faji hovatartozásom miatt. Jézusom, de fura ezt mondani, vajon a melegek és a más vallásúak is így éreznek? 

-          Hyejin, már mondtam, hogy itt rengeteg lény él – sóhajtotta frusztráltan. – Nem vagy olyan fura, mint azt gondolnád és nem vagy annyira idegen sem. Hiszed vagy sem, bennem is vannak emberi gének, ahogy Chanyeolban is. Bár ez az ő esetében bonyolultabb, de ezt nem az én reszortom neked elmagyarázni. Ezzel mindössze azt akartam mondani, hogy a galaxisban rengeteg humanoid faj van, akikről meg sem mondanád, hogy nem azok. Nem fogsz kitűnni.

Szemöldökeimet ráncolva futtattam végig a tekintetemet Baekhyun arcán, vonásain. És arra gondoltam, hogy ha más körülmények között találkoztunk volna, például csak szimplán szemben jött volna velem az utcán, nem gondoltam volna másra, csak arra, hogy mennyire vonzó, szép arca van. Eszembe se jutna, hogy megkérdőjelezzem, hogy ember-e. Ugyanez Chanyeollal. A hajszíne biztosan megfordítana pár fejet, de ezen kívül… semmi.

-          Akkor te… ? – kérdeztem összezavarodva.

-          A Hapan bolygóról származom – válaszolta Baekhyun. – Ami a fővárostól rengeteg fényévnyire található, a Peremvidéken.

-          Corus –

-          Coruscanttól, igen – mosolyodott el. – Látod, hogy gyorsan tanulsz?

-          Bár ilyen gyorsan menne az Erővel is – motyogtam az orrom alatt. – Nem vagyok túl idős a tanuláshoz?

Baekhyun csilingelő nevetése borzasztóan meg tudta melengetni az ember szívét, ha hallhatta. Nem gondolnám, hogy valami vicceset mondtam volna, ám legyen.

-          Hiszed vagy sem, én tizenhat évesen kerültem az akadémiára Kai-val – mosolyogta. – Chanyeol még később, egy évre rá csatlakozott hozzánk, annyi idősen, mint most te.

-          És most jedi lovagok vagytok.

-          Ahogy mondod – mosolyogta. – Szóval Hyejin, ha nincs más ellenvetésed…

Belegondolva a dologba, talán nem is lenne ez az egész annyira rossz. Baekhyun szavai után a kétkedéseim legnagyobb része szertefoszlott. Még mindig izgultam és kissé féltem is – elvégre egy teljesen új élet fog várni rám -, de az izgalom átjárta minden sejtem.

-          Nincs – ráztam meg a fejem. – Veled megyek a Praxeumba.

                                                                                                                             *           

A kis beszélgetésünk végét a pilótafülkében az jelentette, amikor a legnagyobb csendben akkorát kordult a gyomrom, hogy a Richter-skálán minimum hatos szintet megütött volna, a Mercallin pedig nyolcast rombolásért. Addig a pillanatig eszembe se jutott, hogy a parkbéli szendvics óta egy falatot sem ettünk, annyi minden történt velünk és Baekhyunon nem látszódott az éhség, hogy emlékeztessen a biológiai szükségleteimre.

Azonban ki se kellett nyitnom a számat, egy megértő pillantással a hajó egyik szekrényéből előhozott egy kis dobozt, amit érdeklődéssel figyeltem. Ám amikor felnyitotta a tetejét, izgatott mosolyom rögvest lehervadt az arcomról.

Kockák? Ezekkel mégis mit akar?

Baekhyun leült velem a kis asztalkához, és porciózni kezdte az adagot. Volt ott mindenféle színű, kis kockacukor alakra préselt por a rózsaszíntől kezdve a zölden át a halvány sárgáig. A gondolat, hogy ezeket kell megennem rendes étel helyett, rendesen lelohasztott.

-          Ne nézz így – nevetett fel. – Tudom, hogy nem bizalom gerjesztőek, de most ezzel kell beérnünk.

Félig undorral és félig kíváncsisággal telve kivettem egy rózsaszín kockát a dobozból és megszagoltam. Semmi illatot nem éreztem. Az állaga kissé puhább volt, mint képzeltem, kevés híja volt, hogy el ne morzsolódjon a kezemben.

-          Ez micsoda?

-          Sűrítmény – válaszolta Baekhyun. – Ételkoncentrátum, amit vészhelyzet és hosszú utazás esetén szoktunk fogyasztani. Bárhol tárolható és minden szükséges tápanyag megtalálható bennük.

Szkeptikus pillantásomra szemléltetésképp bekapott egy zöld kockát és végig a szemembe nézve majszolta el, várva, hogy én is így tegyek. Egy ideig még hezitálva forgattam az ujjaim közt a kis kockát, aztán nagy levegőt vettem és bekaptam.

Bármire számítottam, semmilyen íze nem volt. De tényleg semmilyen. Egyfajta pasztává vált az egész a nyelvemen, amit rágnom sem kellett, lenyelnem pedig végképp nem volt nehéz. Faarccal kényszerítettem le a további koncentrátumokat szépen sorjában és mire végeztem, Baekhyun két fém pohárba vizet töltött, amivel leöblíthettem a borzalmasan íztelen „ételt”.

-          Amúgy nem ilyeneken éltek… ugye? – kérdeztem reménykedve Baekhyunt, miközben pakolt.

Ha az új lakhelyemen, vagy a Praxeumban ezt kell ennem, én abba belepusztulok.

-          Dehogyis. Coruscanton majd ehetsz rendes ételt is, megígérem – veregette meg a vállam.

Abból a táskából, amit még a menekülésünk pillanatában a hátára dobott - és mostanáig az asztal alatt pihent -, elővett egy tábla csokit és felém nyújtotta. Bár a kockák eltüntették az éhségérzetem, de még mindig nem voltam tele. Úgy kaptam a csokoládé után, mint valami mentőövért. Mogyorós volt, ráadásul a kedvencem.

Hálálkodva pillantottam Baekhyunra, aki egy intéssel jó éjszakát kívánt és visszafeküdt aludni. Miután minden bűntudat nélkül elfogyasztottam az éjszakai nasimat, én is követtem példáját. És bár még a cukor és az izgalom még egy ideig fenntartott, viszonylag könnyedén és békésen aludtam el, várva a következő napot.

                                                                                                                             *           

A galaxis másik oldalán, mélyen a sötétségben, pajzsokkal ellátott falak között egy megfáradt férfialak bámult a félhomályban égetően fényesnek tűnő képernyőre; tekintete táncolt az ott lévő számadatok között. A betáplálás után a tervezőprogram sikeresen befejezte a kellő számításokat, már csak ellenőrzésre volt szükség.

-          Uram – szólította meg az egyik hatalmas teljesítményű számítógép mellől a droid.

A férfi pár pillanatra lehunyta a szemét, hátha el tudna menekülni attól a rémálomtól, ami körbevette, de mint annyiszor az évek során, ez most sem működött.

-          Tudom – sóhajtotta.

Kezével átmasszírozva fáradt arcát, és kelletlenül ugyan, de kiadta a parancsot a droidnak a tervrajzok véglegesítésére.

A helyiségben – dacára a megannyi hőcserélő rendszernek – izzasztó hőség uralkodott; ajkai cserepesre száradtak a vízhiánytól. Tíz órája van itt? Vagy tizennégy? Neki a végtelenségnek tűnt, annyira sok időt töltött benn a szobában nap, mint nap. Nem mintha önszántából tette volna.

Épp amikor megnyomta volna a hívásra szolgáló gombot, a vele szemben lévő ajtó zárja helyeslően felpittyent, jelezve, hogy a felszerelt kódolvasó belépést engedélyezett. Az ajtó felszusszant és beengedte a két páncélost. A férfi fintorogva nézett végig a birodalmi rohamosztagosok unalmas, fekete-fehér színezetű páncélján, aminek szinte minden részletét megjegyezte már az évek során. Egyhangúan tűrte, ahogy az egyik katona feloldja a csuklóját és a bokáit fogva tartó bilincseket, amikkel ehhez a szobához láncolták. Ha csak kitenné a lábát a helyiségből, azonnal szörnyet halna a halálos sokktól, amit a pántok mérnének a testére. Bármennyire is undorodott attól, hogy a Birodalomnak dolgozzon, az élete kedvesebb volt egy öngyilkos akciónál. Elvégre van, akikért aggódnia kell. Még ha több ezer fényév választja is el őket egymástól.

A hirtelen felállástól – amire a rohamosztagos durva ráncigálása késztette – térdei megbicsaklottak, és ha nem lett volna az erős szorítás a karjain, biztosan a padlóra zuhant volna. A vérkeringésnek nem volt ideje visszatérnie a lábába, mert az ajtónál álló másik páncélos elé tolták. A férfi gyűlölte, hogy nem lát át a maszkon, nem látja, hogy kihez beszél és ki rángatja úgy, mint valami rongybabát. De megtanulta, hogy tartsa a száját.

Az ismerős kattanás a csuklóján már a rutin része volt – a folyosón való menetelhez a cellájáig egy másfajta bilincset használtak, ami nem volt automata gyilkolásra programozva, mint a másik. Micsoda megkönnyebbülés.

-          Látom, befejezte – hallotta meg a katona maszkja miatt torzított hangot. – Nem is tartott sokáig. Csak úgy… öt évig?

A férfi felhorkant.

-          A jó munkához idő kell, TK-421-es – vigyorogta kimerültsége ellenére. – Úgy látom ezt sem tanították meg önnek a kiképzésen, mint ahogy a lézerpuskával való célzást sem.  

Bár számított a jobb horogra a provokációért, az állkapcsa halk roppanása figyelmeztette arra, hogy ezt inkább nem kellett volna megkockáztatnia. A rohamosztagos felrángatta a földről és a társával egyetemben, karjaira markolva kezdték kivonszolni a folyosóra. A helyiségben mindössze a számítógépek és az ellenőrzésükre kijelölt droidok maradtak.

A férfi csak arra, várt, hogy a hűvös légtérben újra oxigént kapjanak testének sejtjei, hiszen tudta, hogy a szabaduláshoz minden erejére szüksége lesz. A szobája felé félúton ájulást színlelt és a két rohamosztagost sikeresen magával rántotta a padlóra. Amikor kezei hiányában fejével álló helyzetbe tornászta magát és rohanni kezdett a folyosón, a páncélosok pár pillanat erejéig fel sem fogták a helyzetet. Nem telt bele azonban tíz másodperc, megszólaltak a szirénák, és mindent beborított a riadó vöröslő fénye. A férfi minden erejét bevetve futott folyosóról folyosóra – még talán volt ideje a nélkül eljutnia egy hajóhoz, hogy összetalálkozzon valakivel. Bilincsét azzal az eszközzel áramtalanította futás közben, amit az esés pillanatában rántott le az egyik kísérője övéről.

A hangárba érve szemei idegesen futottak végig az ott lévő hajók között, míg végül talált egy megfelelőt, amelyet ismert. Mindent beleadva rohant, próbálva kerülgetni a feléje kilőtt lézersugarakat, amelyeket az időközben megérkezett erősítés adott le rá. Kétség sem fért hozzá, hogy a tervrajzok elkészültével nem vigyáznak annyira a testi épségére, mint eddig.

Már a hajó rámpáján volt az egyik lába, amikor valamiféle hatalmas erő a földre kényszerítette és tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve hiába küzd, mindennek vége. Súlyos léptek vertek visszhangot az állomás csöndjében, egy köpeny vészjósló suhanása kíséretében. A férfi érezte az elsöprő jelenlétet és hatalmat, ami a másikból áradt és bár tudta, hogy csak késleltetni tudja vele az elkerülhetetlent, megpróbált ellenállni minden gyengesége ellenére. Bár próbálták megfosztani az Erőtől, a hangárba nem ért el az a semleges kör, amit az ysalamirik bocsátottak ki.

Ám a torkára fonódó képzeletbeli ujjak erősebbek voltak és minden harc hiábavalóvá vált. A férfi – bár levegője gyorsan apadt – nem adta meg azt az örömet senkinek, hogy kétségbeesni lássák. Ehelyett sípolva bár, de felnevetett és tűzzel a tekintetében nézett a vele szemben, több méterre álló csuklyás alakra.

-          Ölj meg – vigyorogta. – Csak csináld!

A láthatatlan kéz a nyakán összeszorult. A férfi levegő után kapkodott, de az egyre és egyre nehezebben jutott a légcsövén át a tüdejébe, szemei előtt fekete foltok táncoltak.

A fekete köpenyes alak, csuklyájával az arcában rezzenéstelenül állt és figyelte foglya szenvedését. Az Erővel való fojtogatás számára olyan mindennapos volt, mint másnak a létszükségletek fenntartása. Egy pillanatra lazított a szorításon, hogy a markában tartott férfi hallhassa, amit mondani fog.

-          Nagyon szívesen áldoznék időt a kivégzésedre, de meg akarok bizonyosodni arról, hogy amit terveztél, működőképes – susogta. – De esetleg később, ha már megépítettük az első prototípust, a kedvedért talán teljesítem a kérésedet.

-          Rohadék – hörögte a férfi, mielőtt szemei hátragördültek és eszméletét vesztette.

A fekete alak elengedte, hogy foglya teste a padlóra hulljon, miután elengedte a nyakát. Egy ideig még elnézte a meggyötört, de még mindig daliás termetet, és a hajdan fekete hajkoronába vegyült őszhajszálakat. Aztán dühét kieresztve a katonák felé fordult. A rohamosztagosok sorban kaptak a nyakukhoz, többen térdre is estek.

  -          Több ysalamirit a börtönblokkba – sziszegte. - Ez ne forduljon elő még egyszer.  

  -          I-Igenis, nagyúr!

  -          Kísérjétek a cellájába és pofozzátok helyre – intett fejével a földön heverő test felé. – Még szükségünk lesz rá.

Az ismeretlen, sötét aurát birtokló férfi megigazította csuklyáját a fején és választ nem várva elviharzott a helyszínről. Bár próbálta visszafogni izgatottságát, a lakosztálya felé, az üres folyosón kifakadt belőle egy megkönnyebbült, győztes kacaj.

Végre elkészült. Ha a tervek beválnak, a nyamvadtaknak esélye sem lesz ellenem. Hamarosan véget ér az Új Köztársaság hatalma.

Hamarosan.