A
páncélozott rabszállító gyorsan haladt a Kessel felszíne fölött, ám annak
foglya mindössze csak egy keskeny csíkot észlelt belőle a jármű egyetlen
ablakrésén keresztül. Tekintve, hogy évek óta először hagyta el birodalmi
celláját, és a fém falakat, ez felért egy megváltással. Még akkor is, ha az
ülésbe kötözve, ysalamirikkel körülvéve, megtorló elektródákkal a testén – amik
azonnal eszméletlenné kábíthatták – láthatta újra a külvilágot.
A
járműben mindössze hárman helyezkedtek el: a vezetőülésben ülő egyik
rohamosztagos, a fogoly, és a másodpilóta ülésében egy másik fegyveres, aki
lézerkarabélyát mereven a férfira szegezve ült.
-
Nem mutatna meg pár nevezetességet,
TK-421-es? – szólalt meg a férfi az indulás óta először. – Miféle kirándulás
ez?
A
rohamosztagos mindössze feljebb emelte a fegyverét, ami így már pontosan a
szívére célzott.
-
Fogja be a száját – mordult fel.
-
Ugyan miért fognám be? Teljesárú jegyet
váltottam, vagy nem?
Válaszként
a katona egy váratlan impulzust küldött az elektródákon keresztül. A fájdalmas
ordítás után az út további része a bányáig csendben telt.
Megérkezve
legújabb börtönéhez, a bilincseitől megszabadult férfit, kiszállva a járműből
sziklás talaj fogadta és rendkívül ritka atmoszféra. Érezte, ahogy a levegő
kiszorul a tüdejéből, ezért ösztönösen mély lélegzetet próbált venni, de ez sem
segített sokat. Szeme sarkából látta, hogy a két rohamosztagosnak ilyen problémái
nincsenek: az undok sisakok - és a beleszerelt légzőrendszer - legalább itt
hasznosnak bizonyultak. Vadul köhécselve próbálta hozzászoktatni szemeit a
helyet körbevevő ködhöz. Amikor ez sikerült, elért hozzá a felismerés, hogy egy
rendkívül mély kráter szélén áll jelenleg. Az őrök noszogatásának engedve
azonban nem bámészkodott tovább. A kráter peremén egy liftakna várta őket, de a
férfi érezte, hogy a rohamosztagosok szándékosan lassan mozognak, hogy a
levegőhiány miatt könnyebb legyen vele később bírni.
Végül
egy örökkévalóság után bebukdácsolt a liftbe, ami egy gombnyomással azonnal
megindult. Zihálva figyelte, ahogy a felettük lévő, kék ég egyetlen aprócska
ponttá zsugorodik, ahogy egyre mélyebbre száguldanak a szakadékba.
Lezárt acélkapukat látott a
sziklafalon. Az egymás alatti szinteken fénygyűrű övezte a gödröt, de a
reflektorok legtöbbje már rég kiégett vagy összetört.
A férfi lélegzet után kapkodott;
reszketve, szédelegve, fulladozva a fülke rácspadlójára rogyott.
Amikor a lift hirtelen megállt,
kábultan lenézett. A gödör alja a sötét végtelenbe veszett.
-
Felállni! - parancsolta a másik rohamosztagos,
aki korábban vezetett. – Most nincs idő szunyókálásra. Indulás, odabent majd
lesz friss levegő!
A fogoly csak TK-421-es segítségével
tudott azonban feltápászkodni. A lift kinyíló ajtaja mögött egy lezárt fémkapu
sötétlett. Az őr kinyitotta a zsilipet, és mind a hárman beléptek egy kis,
csempézett falú helyiségbe.
A
férfi alig látott valamit, körülötte félhomályba burkolózott minden. Ahogy a
hátuk mögött a kapu bezáródott, fény árasztotta el a teret és életmentő oxigén
ömlött a kamrába.
Már
fekete foltok táncoltak a szeme előtt, mire tüdejét megtelíthette levegővel,
azonban ez sem volt kellemes: a kesseli bányák hidege kegyetlenül a mellébe
mart. De abban a pillanatban még ez is örömmel töltötte el.
Mielőtt a fogoly teljesen magához
térhetett volna, az egyik őr álla alá feszítette karabélya csövét.
-
Mindjárt ott leszünk - mondta TK-421-es, aki
fegyverét pedig a hátába mélyesztette. - Csak semmi trükk.
A férfi boldog volt, hogy újra
levegőhöz jutott, és meg sem fordult a fejében, hogy bármivel próbálkozzon.
Egyelőre nem akart csinálni semmit.
A zsilip másik végében egy tágas
helyiség volt, tele letargikus munkásokkal, akik arra vártak, hogy megkezdjék a
fűszerbányában a műszakjukat. A falakról és mennyezetről kameraszemek figyelték
minden mozdulatukat. A vezérlőterem ablakai mögött szedett-vedett rohamosztagos
uniformisokat viselő őrök várakoztak. A munkások sápadtak, meggyötörtek voltak
- úgy néztek ki, mint akik már hosszú évek óta ki sem mozdultak a föld alól.
Egy tagbaszakadt férfi lépett eléjük.
Olyan volt az arca, mintha hentesbárddal kaszabolták volna gyerekkorában
szórakozásképp.
-
Csak egy? - kérdezte. - Csak egy? Ennyi nem
elég! Több, mint tízszer ennyi embert vesztettem el!
Egyik
rohamosztagos sem kommentálta a panaszkodását. Helyette egyikük rámutatott a
férfira.
-
Ez itt a nagyfőnök. Külön jutalmat kap, ha megnehezíti az életét.
Az
emlegetett „nagyfőnök” húsos karjaival megvizsgálgatta a testét, amit nem
igazán tűrt türelemmel. Minden erejét beleadva ellökte magától a kétajtós
szekrény méretű óriást, de nem számított az ökölre, ami a közelben tartózkodó
TK-421-esé volt. Társa már visszament a lifthez, annak belsejében várt. Az
odasiető bányaőrök kezelték helyette a helyzetet, akik nehezen, de lefogták,
karjait hátrafeszítették. A férfi orrából és szájából egyaránt ömlött a vér.
-
Legközelebb meg fogják engedni, hogy
használjam ezt – morogta TK-421-es, sugárfegyverére mutatva. – Most szerencséje
van.
A
fogoly a szájában felgyülemlett vért merészen a rohamosztagos fehér sisakjára
köpte.
-
Ha felszólítás nélkül kitakarítod a
szobádat, és megeszed az összes zöldséget ebédnél, talán egyéb jutalmat is kaphatsz
tőlük, rohadék – gúnyolódott a férfi.
Teljesen
kivetkőzött korábbi, udvarias modorából, amit eddig a rohamosztagos felé is
mutatott. Neki már úgyis mindegy. Többé nem kellett civilizált emberként
viselkednie. Elvégre már nem az elit börtönben fogva tartott mérnök volt.
TK-421-es
felemelte fegyverét és óriási csapást mért a fogoly fejére. Az ütéstől a férfi
a bányaőröknek tántorodott, akik továbbra is szorosan tartották. Kábultsága
ellenére még érezte az állát felkényszerítő kesztyűs kezet; szemei előtt a
rohamosztagos sisak fekete szemgödrei táncoltak.
-
Viszlát, Lee Sungjae – hallotta még utoljára, aztán egy újabb ütés után minden
elsötétült.
*
Mikor
Aayla kiráncigált a szobából, az antiszociális énemnek esélye sem volt
ellenkeznie; csak engedtem, hogy húzzon maga után. Mivel mögötte voltam, immár
közelebbről is figyelhettem a lány fejéből kinövő csápokat, feltűnés nélkül –
vagyis én csak azt hittem. Aayla útközben felém fordult és sajnos nem tudtam
időben elkapni a tekintetem.
-
Már korábban is észrevettem, hogy
érdekelnek – mosolyodott el, és én borzasztóan kellemetlenül éreztem magam.
Még
én voltam az, aki nem akarta, hogy megbámulják és én pont ugyanazt csinálom…
-
É-Én csak… – haraptam be a számat
-…Tudod, ahonnan én származom, ott senkinek nincs…. nincs…
Nem
tudtam, minek hívjam őket. Úgy éreztem, ha egyszerűen faroknak, vagy csápnak
hívnám a testrészeit, azzal ledegradálnám. De Aayla értette, mivel is küszködöm.
-
Lekkunak hívják – biccentett. – Twi’lek
vagyok.
-
Oh, értem. – Közel sem.
Megengedte,
hogy hozzáérjek, de nem volt merszem, így egy udvarias fejrázással
elutasítottam. Oldalra pillantva látta kíváncsi szemeimet és tekintete
ellágyult.
-
Te tényleg nem láttál még ilyet.
A
kijelentés hatására halványan felnevettem. Annyira abszurd volt ez az egész.
Néha még komolyan úgy éreztem, hogy ez az egész csak egy álom és túl élénk a
fantáziám.
-
Hasonlót sem – ráztam meg a fejem. –
Képzelheted, mennyire kiakadtam, mikor Baekhyun demonstrálta előttem, mit is
tud. Aztán, amikor később először láttam fénykarddal harcolni… Még most is
nehezen hiszem el, hogy itt vagyok.
A
folyosón szembejött velünk pár olyan ruhába öltözött padawan, mint én. Most már
én is időben biccentettem meg a fejem, mire egy-egy mosolyt kaptam tőlük
válaszként. Valószínűleg ők már végeztek a reggelivel, mert abból az irányból
jöttek, amerre mi tartottunk.
-
Nem volt nehéz otthagyni mindent?
A
kérdés váratlanul ért. Az arcomról lehervadt a korábbi jókedvem és kérdőn
néztem fel a kék lányra.
-
Nagyon messziről jöttél. Nem hiányoznak
a családtagjaid?
-
Nincs családom – válaszoltam. – Soha nem
is ismertem őket.
-
Sajná –
-
Már megszoktam, nem kell – ráztam meg a
fejem.
Nem
volt szükségem sem a sajnálatra, sem rájuk. Ők otthagytak a hidegben, de én
megtanultam felmelegíteni magam, ilyen egyszerű. Mindig is egyedül kellett
boldogulnom, és büszkén állítom, hogy egész jól megy.
Az
étkezőhöz vezető további egy perc csendben telt, Aayla nem tudott mit
válaszolni a kijelentésemre, én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék.
Szerencsére hamar odaértünk, megkímélve így egymást a további kínos
kérdésektől. Az étkező halványan zsibongott a benne lévők csevegésétől, az
evőeszközök finom koppanásaitól és rendkívül barátságosnak hatott a légkör. Az
illatokról meg ne is beszéljünk.
Először
tanácstalanul követtem Aayla példáját, aki kivett egy tálcát magának az egyik
tartóból, de látva esetlenségemet, az ételek előtt megpróbált kisegíteni. Olyan
neveket mondott, amikről még életemben nem hallottam.
-
Ez potam – mutatott rá egyre -, mindig
készítenek a konyhán és az akadémián is. Ez pedig choya, nagyon finom.
-
Aha…
-
A chasuka zöldségköret – mutatott rá egy
növénydombra – de vigyázz, mert akármit csinálsz, a fogad közé fog ragadni, így
azt nem ajánlom. Nana Bagwa hagymás sült máját viszont ne hagyd ki.
Némelyik
finomabbnak tűnt, némelyik kevésbé. A sor vége felé haladva azonban felcsillant
a szemem… ismerős dolgokat láttam, de még meg kellett bizonyosodnom arról, jó-e
a sejtésem.
-
Aayla – rángattam meg a kezét. – Ezek
mik? Jól látom, hogy ez joghurt és gyümölcsök?
A
lány elvigyorodott az izgalmamat látva és tudtam, hogy igazam van. Meg se
vártam a válaszát, jó nagy adagot kanalaztam egy keksz-müzli féleségből a
tálamba, megkoronáztam pár kanál halványsárga joghurttal és különféle
gyümölcsökkel, mézzel. Emiatt remélhetőleg nem halok meg. Oldalt még teát is
láttam, valamiféle süteménnyel, azt se hagytam ki.
-
Igazad van, tényleg azok. A joghurt
állati eredetű tejből van, mégpedig –
-
Kérlek, ne mondd el, miből vannak –
ráztam a fejem kétségbeesetten. – Nem akarom tudni.
A
Twi’lek felnevetett és az egyik asztalhoz húzott, ahová leültünk falatozni. A
reggelire nem volt panaszom. Bár voltak olyan gyümölcsök, amiknek az ízét
semmihez sem tudtam hasonlítani, és a joghurt, illetve a méz is kicsit más
volt, mint otthon, azért minden nagyon finom volt, amit kiválasztottam. Ha
azonban azt hittem, hogy végre nyugalomban, normális keretek között fogyasztom
majd el a reggelimet, hatalmasat tévedtem.
Még
éppen csak végeztem a müzlimmel, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy az
asztalunkon lévő teáskancsó, amit Aaylaval elhoztunk, egyszerűen végigsiklik a
fémlapon a másik végébe, ahol mások ültek. Tágra nyílt szemmel pillantottam
oldalra a négyfős fiú társaságra, mire az egyik bocsánatkérően biccentett,
miközben kitöltötte a teáját.
-
Bocsi, csak a főasztalon már nem volt és
ti voltatok a legközelebb. Remélem, nem gond – mosolygott.
És
visszacsúsztatta a teát a mi részünkre. Az Erő segítségével. Csak… úgy. Nekem
ez sok.
Még
mindig meglepődve megráztam a fejem és folytattam a reggelimet. Folytattam is
egy ideig, míg egy kéz nem nehezedett a vállamra.
Hátranézve
egy fiatal, kreol bőrű fiút láttam magam mögött. Haja barna, szeme sötét –
mégis barátságos. A tenyere melegséget sugárzott, ahogy az egész lénye is, amit
nem tudtam volna megmagyarázni, miért is érzek. Rejtély volt, mit akarhat, de
látva zavarodottságomat, nyugtatóan elmosolyodott.
-
Hyejin, igaz? – kérdezte, mire
bólintottam. – Kérlek, ha végeztél az étkezéssel, gyere velem.
Ránéztem
a tálcámra, amelyen már alig volt pár darab sütemény és néhány korty tea.
Gyorsan befejezhettem volna, de valahogy a gombóctól a torkomban elment az étvágyam.
-
Valami baj van? – néztem rá ijedten, de
ő nemet intett.
Mielőtt
azonban még megszólalhatott volna, az asztaloknál ülő többi fiatal észrevette a
kreolbőrű jelenlétét és fejet hajtottak.
-
Jó reggelt, Kai mester – mormogták, majd
visszatértek a reggelijükhöz.
Kai…
Chanyeol említette ezt a nevet korábban, ha jól emlékeztem; ő aggódott
Baekhyunért, amikor az nem tért vissza időben. Ő is jedi lenne?
Végignézve
a ruházatán erre nem gondoltam volna. A többiek öltözékéhez képest ő felettébb
lenge darabokat viselt – mintha trópusi melegben járt volna. Egy egyszerű, bézs
színű, sok zsebbel rendelkező nadrág és egy fehér ujjatlan felső volt rajta,
amelyen fekete olaj-, illetve piszok foltok éktelenkedtek. Nyakában egy
bőrláncon valamilyen kristály függött, szabadon hagyott karjain és nyakán
absztrakt tetoválások futottak körbe. Odahaza modell lehetne ezzel az alakkal
és arccal. Megvesznének érte világszerte. Övén viszont hiába kerestem
fénykardot, nem találtam.
-
Tudom,
szokatlan az öltözködésem – szólalt meg hirtelen, és elszégyelltem magam, mert
valószínűleg észrevette, mennyire bámulhatom. – De a ruhák megfojtanak.
Valóban:
még a lábán sem viselt semmiféle zoknit, csak egy egyszerű,
papucs-szandál-szerű lábbelit. Megköszörülve a torkom, biccentettem egyet és
Aaylára pillantottam, aki eddig csendben hallgatta a beszélgetést. Mintha csak
érzékelte volna, hogy nem kicsit tartok attól, hova is visz majd Kai,
elmosolyodott.
-
Ne aggódj, nem tettél semmi rosszat –
mondta. – Menj vele nyugodtan.
Ennyire
volt szükségem, hogy megnyugodjak. Felálltam, elvittem a helyére a reggelim
maradékával a tálcámat és visszacsoszogtam hozzájuk.
-
Mehetünk?
-
Persze – rántottam vállat, de lélekben
csak remélni mertem, hogy nem haragítottam magamra valamivel egy újabb
Chanyeolt.
*
Eszméletlenül
evett a kíváncsiság, megvallom őszintén. A srác egy szót sem szólt, amióta csak
elindultunk – se arról, mit akar, vagy, hogy hová megyünk. Én pedig nem tudtam,
hogyan is szólhatnék hozzá; valahogy mintha felettem állt volna. Nem
különbözött tőlem – sőt, az egyszerű ruháival talán ő tűnt a legemberibbnek itt
az én szempontjaim szerint -, laza volt és nyugodt; mégis tudta nélkül kivívta
magának a tiszteletet.
-
K-Kai mester? – próbálkoztam bátortalanul,
remélve, hogy nem szúrtam el a megszólítást.
Ő
elmosolyodott és lepillantott rám. Ó, igen – ő is legalább két fejjel magasabb
volt nálam. Komolyan kisebbségi komplexusom kezdett kialakulni az itt lévő
pasiktól.
-
Igazából nem vagyok mester – mondta, én
pedig meglepve felhúztam a szemöldökeimet. – Csak a padawanok szólítanak így,
ami őszintén szólva megtisztelő.
-
Akkor jedi –
-
Hogy Jedi lovag vagyok-e? – fejezte be
helyettem a mondatot. – Gyakorlatilag
nem.
Nem
értettem. Az étkezőben mindenki rendkívüli tisztelettel nézett rá, viselkedett
vele, mintha teljes körű tagja lenne a Rendnek, de mégsem Jedi lovag? Nem volt
fénykardja, nem hordott hagyományos ruházatot sem… Ellentmondásokba ütköztem.
-
Látom, nagyon töröd a fejed – nevetett fel
hirtelen.
A
hang aranyos volt; kedves embernek tűnt. Kezdtem végre feloldódni a
társaságában.
-
Hát, ami azt illeti…
-
Nincs rangom, mert a végső próbát nem
végeztem el – mondta halkan. – Nincs fénykardom sem; nem készítettem saját
darabot.
Ez…
Teljesen meglepett, nem gondoltam volna.
-
Miért? – A kérdést kiböktem, mielőtt még
megállíthattam volna magam.
Kai
hosszú ideig nem szólalt meg. Időközben beszálltunk egy liftbe és felfelé
indultunk. Kérdések tömkelege cikázott a fejemben, de nem akartam bunkó lenni
és kielégíteni a kíváncsiságom. Nyilván személyes ügy, amelyről nem szívesen
beszél.
Amikor
kinyitódott előttem a fémajtó, mintha egy dzsungel tárult volna elém – minden zöld
volt, fényárban úszott és friss illat vett körbe. Körülöttem tengernyi virág
nyílt, fák magasodtak felfelé, ahol üveget vettem észre. Egy üvegház lenne?
Kai
előrement és hamarosan egy takaros, kis ház közelében lévő rétre vezetett,
ahová leült és megpaskolva a selymes füvet, maga mellé invitált. Szó nélkül
törökülésbe vágtam magam és ráfüggesztettem a tekintetem.
-
Miért hoztál ide? – néztem rá
kíváncsian.
Kai
becsukta a szemét és hagyta, hadd nyalogassák az arcát a napsugarak. Bronz bőre
szinte ragyogott a fényben.
-
Itt nyugodtan, kíváncsi fülek hallgatózása
nélkül lehet beszélgetni – rántott vállat. – És a legjobban lehet érezni az
Erőt.
-
Aha.
Verjen
meg valaki, de én semmit sem éreztem a szellőn kívül, bármit is mond. Csak egy
óriási növényáradat volt az egész. Szépnek találtam, de nem többnek.
-
Sokkal több ez a hely, mint gondolod –
mondta komoran, miközben elképedve ültem a helyemen.
-
Te olvasod –
-
Nem mondhatnám – rázta meg a fejét. – De
nagyjából be tudom határolni, min is jár az eszed, mivel még nincs erős védelem
az elméd körül; ezen, később még dolgoznod kell. Az érzelmeidet, szándékaidat viszont
tisztán érzékelem. Ezért akarta a Tanács, hogy szemügyre vegyelek. Kíváncsiak
rád.
Tehát
ez volt az eredeti oka annak, hogy megkeresett, kibújt a szög a zsákból. A Jedi
Tanács látszólag befogadott, ám mégsem –
-
Ne gondolj a legrosszabbra – szakított ismét
félbe; nagyon ijesztő volt, hogy ennyire nyitott voltam előtte. – Ez csupán
elővigyázatosság, és nem személyeskedés. Egy háborúban létfontosságú, hogy
ismerjük az embereinket, hogy jót akarnak-e, vagy ártani próbálnak.
-
É-És engem ismersz már?
Kai
félrebiccentette a fejét és egy ideig rám meredt. Nem kicsit volt zavaró, ahogy
ezt csinálta, de nem éreztem magam veszélyben. A közöttünk szaladgáló szellő
nyugalmat erőltetett a lelkemre.
-
Nincsenek rossz szándékaid, ebben
teljesen biztos vagyok – mormogta. – Elveszettnek érzed itt magad, és teli vagy
ellentmondásokkal. Például próbálsz mindent el- és befogadni, de közben furcsa
mód elzárkózol; félsz, hogy megismernek, milyen vagy valójában. Hiszel és
mégsem, aggódsz, de bizakodsz, elfutnál, de inkább maradnál.
Húha.
Fura, ha azt mondom, hogy ez még nekem is új volt? Még magamnak sem tudtam
volna igazán megmondani, mi a helyzet most velem, de ő… pontosan azt mondta,
ami lezajlik bennem.
-
Ezek az érzések keringenek benned jelenleg
– mondta csendesen, majd összehúzta a szemét. – Magát a lényedet tekintve… erős
vagy az Erőben. Baekhyun csak a felszínét mozgatta meg annak, ami te vagy; rengeteg
lehetőség rejlik benned, ami a Tanács hasznára válna. De valamiféle gátat is
érzékelek, ami ezt a rengeteg potenciált blokkolja benned.
Vajon
miféle akadály áll az útjában? Talán nem is kellett volna idejönnöm, vagy –
-
Nem, nem a te hibád – rázta meg a fejét
gyorsan, amikor magamba mélyedtem.
Közelebb
húzódott hozzám és mélyen a tekintetembe fúrta a sajátját. Nem úgy viselkedett,
mint korábban Baekhyun, de valamilyen módon ő is lebénított ezzel.
-
Fájdalom – motyogta. – Keserűség.
Tudatlanság. A múltad… Amíg nem vagy tisztában a múltaddal és a gyökereiddel,
nem leszel teljes.
Kai
lassan olyan közel volt hozzám, hogy meg tudtam számolni a szeplőit, de nem
tudtam mozdulni. Csak arra tudtam gondolni, hogy ő is azt fogja csinálni, mint
Baekhyun tette korábban a lakásban: behatol a fejembe és eszméletlenül fájni
fog. De helyette hozzáértette homlokát az enyémhez, jobb keze pedig az én bal
végtagomat kulcsolta az övével össze.
-
Bízol bennem? – suttogta alig hallhatóan,
csukott szemmel.
Őszintén?
Félórája, ha ismertem, és a lehető legfurcsább srác volt, akit valaha láttam.
De érezve bőrének melegét a testemen; forró lélegzetét az arcomon és látva
azokat a tiszta, ártatlan szemeket, ezer százalékig rá mertem volna bízni az
életem. Valami bennem azt súgta, hogy megtehetem.
Fogalmam
sem volt, mit akar Kai tőlem, de arra a belső hangra hagyatkozva én is lecsuktam a szemem. És határozottan bólintottam.
