Kilencedik fejezet

A páncélozott rabszállító gyorsan haladt a Kessel felszíne fölött, ám annak foglya mindössze csak egy keskeny csíkot észlelt belőle a jármű egyetlen ablakrésén keresztül. Tekintve, hogy évek óta először hagyta el birodalmi celláját, és a fém falakat, ez felért egy megváltással. Még akkor is, ha az ülésbe kötözve, ysalamirikkel körülvéve, megtorló elektródákkal a testén – amik azonnal eszméletlenné kábíthatták – láthatta újra a külvilágot.

A járműben mindössze hárman helyezkedtek el: a vezetőülésben ülő egyik rohamosztagos, a fogoly, és a másodpilóta ülésében egy másik fegyveres, aki lézerkarabélyát mereven a férfira szegezve ült.

-          Nem mutatna meg pár nevezetességet, TK-421-es? – szólalt meg a férfi az indulás óta először. – Miféle kirándulás ez?

A rohamosztagos mindössze feljebb emelte a fegyverét, ami így már pontosan a szívére célzott.

-          Fogja be a száját – mordult fel.

-          Ugyan miért fognám be? Teljesárú jegyet váltottam, vagy nem?

Válaszként a katona egy váratlan impulzust küldött az elektródákon keresztül. A fájdalmas ordítás után az út további része a bányáig csendben telt.

Megérkezve legújabb börtönéhez, a bilincseitől megszabadult férfit, kiszállva a járműből sziklás talaj fogadta és rendkívül ritka atmoszféra. Érezte, ahogy a levegő kiszorul a tüdejéből, ezért ösztönösen mély lélegzetet próbált venni, de ez sem segített sokat. Szeme sarkából látta, hogy a két rohamosztagosnak ilyen problémái nincsenek: az undok sisakok - és a beleszerelt légzőrendszer - legalább itt hasznosnak bizonyultak. Vadul köhécselve próbálta hozzászoktatni szemeit a helyet körbevevő ködhöz. Amikor ez sikerült, elért hozzá a felismerés, hogy egy rendkívül mély kráter szélén áll jelenleg. Az őrök noszogatásának engedve azonban nem bámészkodott tovább. A kráter peremén egy liftakna várta őket, de a férfi érezte, hogy a rohamosztagosok szándékosan lassan mozognak, hogy a levegőhiány miatt könnyebb legyen vele később bírni.

Végül egy örökkévalóság után bebukdácsolt a liftbe, ami egy gombnyomással azonnal megindult. Zihálva figyelte, ahogy a felettük lévő, kék ég egyetlen aprócska ponttá zsugorodik, ahogy egyre mélyebbre száguldanak a szakadékba.

Lezárt acélkapukat látott a sziklafalon. Az egymás alatti szinteken fénygyűrű övezte a gödröt, de a reflektorok legtöbbje már rég kiégett vagy összetört.

A férfi lélegzet után kapkodott; reszketve, szédelegve, fulladozva a fülke rácspadlójára rogyott.

Amikor a lift hirtelen megállt, kábultan lenézett. A gödör alja a sötét végtelenbe veszett.

-          Felállni! - parancsolta a másik rohamosztagos, aki korábban vezetett. – Most nincs idő szunyókálásra. Indulás, odabent majd lesz friss levegő!

A fogoly csak TK-421-es segítségével tudott azonban feltápászkodni. A lift kinyíló ajtaja mögött egy lezárt fémkapu sötétlett. Az őr kinyitotta a zsilipet, és mind a hárman beléptek egy kis, csempézett falú helyiségbe.

A férfi alig látott valamit, körülötte félhomályba burkolózott minden. Ahogy a hátuk mögött a kapu bezáródott, fény árasztotta el a teret és életmentő oxigén ömlött a kamrába.

Már fekete foltok táncoltak a szeme előtt, mire tüdejét megtelíthette levegővel, azonban ez sem volt kellemes: a kesseli bányák hidege kegyetlenül a mellébe mart. De abban a pillanatban még ez is örömmel töltötte el.

Mielőtt a fogoly teljesen magához térhetett volna, az egyik őr álla alá feszítette karabélya csövét.

-          Mindjárt ott leszünk - mondta TK-421-es, aki fegyverét pedig a hátába mélyesztette. - Csak semmi trükk.

A férfi boldog volt, hogy újra levegőhöz jutott, és meg sem fordult a fejében, hogy bármivel próbálkozzon. Egyelőre nem akart csinálni semmit.

A zsilip másik végében egy tágas helyiség volt, tele letargikus munkásokkal, akik arra vártak, hogy megkezdjék a fűszerbányában a műszakjukat. A falakról és mennyezetről kameraszemek figyelték minden mozdulatukat. A vezérlőterem ablakai mögött szedett-vedett rohamosztagos uniformisokat viselő őrök várakoztak. A munkások sápadtak, meggyötörtek voltak - úgy néztek ki, mint akik már hosszú évek óta ki sem mozdultak a föld alól.

Egy tagbaszakadt férfi lépett eléjük. Olyan volt az arca, mintha hentesbárddal kaszabolták volna gyerekkorában szórakozásképp.

-          Csak egy? - kérdezte. - Csak egy? Ennyi nem elég! Több, mint tízszer ennyi embert vesztettem el!

Egyik rohamosztagos sem kommentálta a panaszkodását. Helyette egyikük rámutatott a férfira.

-          Ez itt a nagyfőnök.  Külön jutalmat kap, ha megnehezíti az életét.

Az emlegetett „nagyfőnök” húsos karjaival megvizsgálgatta a testét, amit nem igazán tűrt türelemmel. Minden erejét beleadva ellökte magától a kétajtós szekrény méretű óriást, de nem számított az ökölre, ami a közelben tartózkodó TK-421-esé volt. Társa már visszament a lifthez, annak belsejében várt. Az odasiető bányaőrök kezelték helyette a helyzetet, akik nehezen, de lefogták, karjait hátrafeszítették. A férfi orrából és szájából egyaránt ömlött a vér.

-          Legközelebb meg fogják engedni, hogy használjam ezt – morogta TK-421-es, sugárfegyverére mutatva. – Most szerencséje van.

A fogoly a szájában felgyülemlett vért merészen a rohamosztagos fehér sisakjára köpte.

-          Ha felszólítás nélkül kitakarítod a szobádat, és megeszed az összes zöldséget ebédnél, talán egyéb jutalmat is kaphatsz tőlük, rohadék – gúnyolódott a férfi.

Teljesen kivetkőzött korábbi, udvarias modorából, amit eddig a rohamosztagos felé is mutatott. Neki már úgyis mindegy. Többé nem kellett civilizált emberként viselkednie. Elvégre már nem az elit börtönben fogva tartott mérnök volt.

TK-421-es felemelte fegyverét és óriási csapást mért a fogoly fejére. Az ütéstől a férfi a bányaőröknek tántorodott, akik továbbra is szorosan tartották. Kábultsága ellenére még érezte az állát felkényszerítő kesztyűs kezet; szemei előtt a rohamosztagos sisak fekete szemgödrei táncoltak.

-          Viszlát, Lee Sungjae – hallotta még utoljára, aztán egy újabb ütés után minden elsötétült.

                               *           

Mikor Aayla kiráncigált a szobából, az antiszociális énemnek esélye sem volt ellenkeznie; csak engedtem, hogy húzzon maga után. Mivel mögötte voltam, immár közelebbről is figyelhettem a lány fejéből kinövő csápokat, feltűnés nélkül – vagyis én csak azt hittem. Aayla útközben felém fordult és sajnos nem tudtam időben elkapni a tekintetem.

-          Már korábban is észrevettem, hogy érdekelnek – mosolyodott el, és én borzasztóan kellemetlenül éreztem magam.

Még én voltam az, aki nem akarta, hogy megbámulják és én pont ugyanazt csinálom…

-          É-Én csak… – haraptam be a számat -…Tudod, ahonnan én származom, ott senkinek nincs…. nincs…

Nem tudtam, minek hívjam őket. Úgy éreztem, ha egyszerűen faroknak, vagy csápnak hívnám a testrészeit, azzal ledegradálnám. De Aayla értette, mivel is küszködöm.

-          Lekkunak hívják – biccentett. – Twi’lek vagyok.

-          Oh, értem. – Közel sem.

Megengedte, hogy hozzáérjek, de nem volt merszem, így egy udvarias fejrázással elutasítottam. Oldalra pillantva látta kíváncsi szemeimet és tekintete ellágyult.

-          Te tényleg nem láttál még ilyet.

A kijelentés hatására halványan felnevettem. Annyira abszurd volt ez az egész. Néha még komolyan úgy éreztem, hogy ez az egész csak egy álom és túl élénk a fantáziám.

-          Hasonlót sem – ráztam meg a fejem. – Képzelheted, mennyire kiakadtam, mikor Baekhyun demonstrálta előttem, mit is tud. Aztán, amikor később először láttam fénykarddal harcolni… Még most is nehezen hiszem el, hogy itt vagyok.

A folyosón szembejött velünk pár olyan ruhába öltözött padawan, mint én. Most már én is időben biccentettem meg a fejem, mire egy-egy mosolyt kaptam tőlük válaszként. Valószínűleg ők már végeztek a reggelivel, mert abból az irányból jöttek, amerre mi tartottunk.

-          Nem volt nehéz otthagyni mindent?

A kérdés váratlanul ért. Az arcomról lehervadt a korábbi jókedvem és kérdőn néztem fel a kék lányra.

-          Nagyon messziről jöttél. Nem hiányoznak a családtagjaid?  

-          Nincs családom – válaszoltam. – Soha nem is ismertem őket.

-          Sajná –

-          Már megszoktam, nem kell – ráztam meg a fejem.

Nem volt szükségem sem a sajnálatra, sem rájuk. Ők otthagytak a hidegben, de én megtanultam felmelegíteni magam, ilyen egyszerű. Mindig is egyedül kellett boldogulnom, és büszkén állítom, hogy egész jól megy.

Az étkezőhöz vezető további egy perc csendben telt, Aayla nem tudott mit válaszolni a kijelentésemre, én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék. Szerencsére hamar odaértünk, megkímélve így egymást a további kínos kérdésektől. Az étkező halványan zsibongott a benne lévők csevegésétől, az evőeszközök finom koppanásaitól és rendkívül barátságosnak hatott a légkör. Az illatokról meg ne is beszéljünk.

Először tanácstalanul követtem Aayla példáját, aki kivett egy tálcát magának az egyik tartóból, de látva esetlenségemet, az ételek előtt megpróbált kisegíteni. Olyan neveket mondott, amikről még életemben nem hallottam.

-          Ez potam – mutatott rá egyre -, mindig készítenek a konyhán és az akadémián is. Ez pedig choya, nagyon finom.

-          Aha…

-          A chasuka zöldségköret – mutatott rá egy növénydombra – de vigyázz, mert akármit csinálsz, a fogad közé fog ragadni, így azt nem ajánlom. Nana Bagwa hagymás sült máját viszont ne hagyd ki.

Némelyik finomabbnak tűnt, némelyik kevésbé. A sor vége felé haladva azonban felcsillant a szemem… ismerős dolgokat láttam, de még meg kellett bizonyosodnom arról, jó-e a sejtésem.

-          Aayla – rángattam meg a kezét. – Ezek mik? Jól látom, hogy ez joghurt és gyümölcsök?  

A lány elvigyorodott az izgalmamat látva és tudtam, hogy igazam van. Meg se vártam a válaszát, jó nagy adagot kanalaztam egy keksz-müzli féleségből a tálamba, megkoronáztam pár kanál halványsárga joghurttal és különféle gyümölcsökkel, mézzel. Emiatt remélhetőleg nem halok meg. Oldalt még teát is láttam, valamiféle süteménnyel, azt se hagytam ki.

-          Igazad van, tényleg azok. A joghurt állati eredetű tejből van, mégpedig –

-          Kérlek, ne mondd el, miből vannak – ráztam a fejem kétségbeesetten. – Nem akarom tudni.

A Twi’lek felnevetett és az egyik asztalhoz húzott, ahová leültünk falatozni. A reggelire nem volt panaszom. Bár voltak olyan gyümölcsök, amiknek az ízét semmihez sem tudtam hasonlítani, és a joghurt, illetve a méz is kicsit más volt, mint otthon, azért minden nagyon finom volt, amit kiválasztottam. Ha azonban azt hittem, hogy végre nyugalomban, normális keretek között fogyasztom majd el a reggelimet, hatalmasat tévedtem.

Még éppen csak végeztem a müzlimmel, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy az asztalunkon lévő teáskancsó, amit Aaylaval elhoztunk, egyszerűen végigsiklik a fémlapon a másik végébe, ahol mások ültek. Tágra nyílt szemmel pillantottam oldalra a négyfős fiú társaságra, mire az egyik bocsánatkérően biccentett, miközben kitöltötte a teáját.

-          Bocsi, csak a főasztalon már nem volt és ti voltatok a legközelebb. Remélem, nem gond – mosolygott.

És visszacsúsztatta a teát a mi részünkre. Az Erő segítségével. Csak… úgy. Nekem ez sok.

Még mindig meglepődve megráztam a fejem és folytattam a reggelimet. Folytattam is egy ideig, míg egy kéz nem nehezedett a vállamra.

Hátranézve egy fiatal, kreol bőrű fiút láttam magam mögött. Haja barna, szeme sötét – mégis barátságos. A tenyere melegséget sugárzott, ahogy az egész lénye is, amit nem tudtam volna megmagyarázni, miért is érzek. Rejtély volt, mit akarhat, de látva zavarodottságomat, nyugtatóan elmosolyodott.

-          Hyejin, igaz? – kérdezte, mire bólintottam. – Kérlek, ha végeztél az étkezéssel, gyere velem.

Ránéztem a tálcámra, amelyen már alig volt pár darab sütemény és néhány korty tea. Gyorsan befejezhettem volna, de valahogy a gombóctól a torkomban elment az étvágyam.

-          Valami baj van? – néztem rá ijedten, de ő nemet intett.

Mielőtt azonban még megszólalhatott volna, az asztaloknál ülő többi fiatal észrevette a kreolbőrű jelenlétét és fejet hajtottak.

-          Jó reggelt, Kai mester – mormogták, majd visszatértek a reggelijükhöz.

Kai… Chanyeol említette ezt a nevet korábban, ha jól emlékeztem; ő aggódott Baekhyunért, amikor az nem tért vissza időben. Ő is jedi lenne?

Végignézve a ruházatán erre nem gondoltam volna. A többiek öltözékéhez képest ő felettébb lenge darabokat viselt – mintha trópusi melegben járt volna. Egy egyszerű, bézs színű, sok zsebbel rendelkező nadrág és egy fehér ujjatlan felső volt rajta, amelyen fekete olaj-, illetve piszok foltok éktelenkedtek. Nyakában egy bőrláncon valamilyen kristály függött, szabadon hagyott karjain és nyakán absztrakt tetoválások futottak körbe. Odahaza modell lehetne ezzel az alakkal és arccal. Megvesznének érte világszerte. Övén viszont hiába kerestem fénykardot, nem találtam.

-           Tudom, szokatlan az öltözködésem – szólalt meg hirtelen, és elszégyelltem magam, mert valószínűleg észrevette, mennyire bámulhatom. – De a ruhák megfojtanak.

Valóban: még a lábán sem viselt semmiféle zoknit, csak egy egyszerű, papucs-szandál-szerű lábbelit. Megköszörülve a torkom, biccentettem egyet és Aaylára pillantottam, aki eddig csendben hallgatta a beszélgetést. Mintha csak érzékelte volna, hogy nem kicsit tartok attól, hova is visz majd Kai, elmosolyodott.

-          Ne aggódj, nem tettél semmi rosszat – mondta. – Menj vele nyugodtan.

Ennyire volt szükségem, hogy megnyugodjak. Felálltam, elvittem a helyére a reggelim maradékával a tálcámat és visszacsoszogtam hozzájuk.

-          Mehetünk?

-          Persze – rántottam vállat, de lélekben csak remélni mertem, hogy nem haragítottam magamra valamivel egy újabb Chanyeolt.

                                    *           

Eszméletlenül evett a kíváncsiság, megvallom őszintén. A srác egy szót sem szólt, amióta csak elindultunk – se arról, mit akar, vagy, hogy hová megyünk. Én pedig nem tudtam, hogyan is szólhatnék hozzá; valahogy mintha felettem állt volna. Nem különbözött tőlem – sőt, az egyszerű ruháival talán ő tűnt a legemberibbnek itt az én szempontjaim szerint -, laza volt és nyugodt; mégis tudta nélkül kivívta magának a tiszteletet.

-          K-Kai mester? – próbálkoztam bátortalanul, remélve, hogy nem szúrtam el a megszólítást.

Ő elmosolyodott és lepillantott rám. Ó, igen – ő is legalább két fejjel magasabb volt nálam. Komolyan kisebbségi komplexusom kezdett kialakulni az itt lévő pasiktól.

-          Igazából nem vagyok mester – mondta, én pedig meglepve felhúztam a szemöldökeimet. – Csak a padawanok szólítanak így, ami őszintén szólva megtisztelő.

-          Akkor jedi –

-          Hogy Jedi lovag vagyok-e? – fejezte be helyettem a mondatot. –  Gyakorlatilag nem.

Nem értettem. Az étkezőben mindenki rendkívüli tisztelettel nézett rá, viselkedett vele, mintha teljes körű tagja lenne a Rendnek, de mégsem Jedi lovag? Nem volt fénykardja, nem hordott hagyományos ruházatot sem… Ellentmondásokba ütköztem.

-          Látom, nagyon töröd a fejed – nevetett fel hirtelen.

A hang aranyos volt; kedves embernek tűnt. Kezdtem végre feloldódni a társaságában.

-          Hát, ami azt illeti…

-          Nincs rangom, mert a végső próbát nem végeztem el – mondta halkan. – Nincs fénykardom sem; nem készítettem saját darabot.

Ez… Teljesen meglepett, nem gondoltam volna.

-          Miért? – A kérdést kiböktem, mielőtt még megállíthattam volna magam.

Kai hosszú ideig nem szólalt meg. Időközben beszálltunk egy liftbe és felfelé indultunk. Kérdések tömkelege cikázott a fejemben, de nem akartam bunkó lenni és kielégíteni a kíváncsiságom. Nyilván személyes ügy, amelyről nem szívesen beszél.

Amikor kinyitódott előttem a fémajtó, mintha egy dzsungel tárult volna elém – minden zöld volt, fényárban úszott és friss illat vett körbe. Körülöttem tengernyi virág nyílt, fák magasodtak felfelé, ahol üveget vettem észre. Egy üvegház lenne?

Kai előrement és hamarosan egy takaros, kis ház közelében lévő rétre vezetett, ahová leült és megpaskolva a selymes füvet, maga mellé invitált. Szó nélkül törökülésbe vágtam magam és ráfüggesztettem a tekintetem.

-          Miért hoztál ide? – néztem rá kíváncsian.

Kai becsukta a szemét és hagyta, hadd nyalogassák az arcát a napsugarak. Bronz bőre szinte ragyogott a fényben.

-          Itt nyugodtan, kíváncsi fülek hallgatózása nélkül lehet beszélgetni – rántott vállat. – És a legjobban lehet érezni az Erőt.

-          Aha.

Verjen meg valaki, de én semmit sem éreztem a szellőn kívül, bármit is mond. Csak egy óriási növényáradat volt az egész. Szépnek találtam, de nem többnek.

-          Sokkal több ez a hely, mint gondolod – mondta komoran, miközben elképedve ültem a helyemen.

-          Te olvasod –

-          Nem mondhatnám – rázta meg a fejét. – De nagyjából be tudom határolni, min is jár az eszed, mivel még nincs erős védelem az elméd körül; ezen, később még dolgoznod kell. Az érzelmeidet, szándékaidat viszont tisztán érzékelem. Ezért akarta a Tanács, hogy szemügyre vegyelek. Kíváncsiak rád.

Tehát ez volt az eredeti oka annak, hogy megkeresett, kibújt a szög a zsákból. A Jedi Tanács látszólag befogadott, ám mégsem –

-          Ne gondolj a legrosszabbra – szakított ismét félbe; nagyon ijesztő volt, hogy ennyire nyitott voltam előtte. – Ez csupán elővigyázatosság, és nem személyeskedés. Egy háborúban létfontosságú, hogy ismerjük az embereinket, hogy jót akarnak-e, vagy ártani próbálnak.

-          É-És engem ismersz már?

Kai félrebiccentette a fejét és egy ideig rám meredt. Nem kicsit volt zavaró, ahogy ezt csinálta, de nem éreztem magam veszélyben. A közöttünk szaladgáló szellő nyugalmat erőltetett a lelkemre.

-          Nincsenek rossz szándékaid, ebben teljesen biztos vagyok – mormogta. – Elveszettnek érzed itt magad, és teli vagy ellentmondásokkal. Például próbálsz mindent el- és befogadni, de közben furcsa mód elzárkózol; félsz, hogy megismernek, milyen vagy valójában. Hiszel és mégsem, aggódsz, de bizakodsz, elfutnál, de inkább maradnál.

Húha. Fura, ha azt mondom, hogy ez még nekem is új volt? Még magamnak sem tudtam volna igazán megmondani, mi a helyzet most velem, de ő… pontosan azt mondta, ami lezajlik bennem.

-          Ezek az érzések keringenek benned jelenleg – mondta csendesen, majd összehúzta a szemét. – Magát a lényedet tekintve… erős vagy az Erőben. Baekhyun csak a felszínét mozgatta meg annak, ami te vagy; rengeteg lehetőség rejlik benned, ami a Tanács hasznára válna. De valamiféle gátat is érzékelek, ami ezt a rengeteg potenciált blokkolja benned.

Vajon miféle akadály áll az útjában? Talán nem is kellett volna idejönnöm, vagy –

-          Nem, nem a te hibád – rázta meg a fejét gyorsan, amikor magamba mélyedtem.

Közelebb húzódott hozzám és mélyen a tekintetembe fúrta a sajátját. Nem úgy viselkedett, mint korábban Baekhyun, de valamilyen módon ő is lebénított ezzel.

-          Fájdalom – motyogta. – Keserűség. Tudatlanság. A múltad… Amíg nem vagy tisztában a múltaddal és a gyökereiddel, nem leszel teljes.

Kai lassan olyan közel volt hozzám, hogy meg tudtam számolni a szeplőit, de nem tudtam mozdulni. Csak arra tudtam gondolni, hogy ő is azt fogja csinálni, mint Baekhyun tette korábban a lakásban: behatol a fejembe és eszméletlenül fájni fog. De helyette hozzáértette homlokát az enyémhez, jobb keze pedig az én bal végtagomat kulcsolta az övével össze.

   -          Bízol bennem? – suttogta alig hallhatóan, csukott szemmel.

Őszintén? Félórája, ha ismertem, és a lehető legfurcsább srác volt, akit valaha láttam. De érezve bőrének melegét a testemen; forró lélegzetét az arcomon és látva azokat a tiszta, ártatlan szemeket, ezer százalékig rá mertem volna bízni az életem. Valami bennem azt súgta, hogy megtehetem.

Fogalmam sem volt, mit akar Kai tőlem, de arra a belső hangra hagyatkozva én is lecsuktam a szemem. És határozottan bólintottam.

Nyolcadik fejezet

Ahogy a lift két ajtószárnya milliméterről milliméterre csukódott be előttem, úgy láttam kevesebb esélyt arra, hogy épségben fogok kiszállni a gépezetből. Chanyeol és köztem ugyanis olyan mély csönd és feszültség keletkezett, miután elindultunk, hogy biztos voltam benne, valamelyikünkön ez le fog csapódni és az áldozat valószínűleg én leszek. Ha tehettem volna, belepréselem magam a fém falba, és nem veszek levegőt, csak hogy minél kevésbé zavarjam az óriást a létezésemmel. De mivel sajnos ezekre nem vagyok képes, így maradt a legtávolabbi sarok és a testem összehúzása lehetőleg minél kisebb nagyságúra.   

A szemem sarkából figyeltem, ahogy nagy lapátkezével a falon dobol, lába ideges ritmust követett. A másodpercek csigalassan teltek, az emeletek szintén ilyen gyorsasággal következtek. Valamikor az őrület határán azonban megtorpantunk és elénk tárult egy folyosó. A rengeteg ablaknak köszönhetően a reggeli napfény mindent tökéletesen megvilágított, így nem tört rám egyből a klausztrofóbia. Chanyeol egy mukkot sem szólt, csupán kivágta magát a liftből és hosszú lábaival sietősre vette a figurát. Én meg a kis törpe tappancsaimmal tarthattam a lépést, ahogy akartam.

-          Igazán haladhatnál, nem érek rá egész nap – morogta hátra, cseppet sem lassítva.

A háta mögött vágtam egy fintort és mellé caplattam, csak hogy abban a pillanatban lefékezzen és balra mutasson. Ujjának irányát követve benéztem a helyiségbe, ami valamiféle étkező lehetett, mivel jó páran reggeliztek éppen. Chanyeol szűkszavúan megerősítette ezt a sejtésemet, aztán máris loholt tovább a folyosón. Ilyen tempóban mutatta meg nekem merre van a korábban megismert két hivatalnok – Joonmyeon és Kyungsoo? – irodája, a fontosabb helyiségek. Egy díszesebb ajtó előtt visszafogott, amikor automatikusan indultam, hogy kielégítsem a kíváncsiságom és kinyissam. Bőrkeményedésekkel és vékony ujjakkal teli kezei majdnem, hogy durván fogtak a karomra, amire alig hallhatóan felszisszentem, de tudtam, hogyha hallaná, se érdekelné a dolog.

-          Ez a tanácsterem – mondta kissé halkabban. – Ide az olyanok, mint te, nem léphetnek be.

Kihallottam a hangjából a lenézést. Sértő volt.

-          Ezt mégis hogy érted? – néztem szúrósan a szeme közé, próbálva akkorára felfújni magam, hogy leküzdjek valamicskét a kettőnk közt feszülő magasságkülönbségből.

Chanyeol felhúzta a szemöldökét a viselkedésemre, de nem adta annak a jelét, hogy megfélemlítettem volna. Továbbra is közönyösen, utálkozva pislantott le rám, mielőtt megfordult volna előttem.

-          Csak egy padawan vagy – mondta közömbösen. – Még a jedi lovagok közül sincs mindenkinek engedélye, hogy megjelenjen egy ülésen, majd pont neked megengedik. Ne legyél ennyire elszállva magadtól.

Ki? Mikor? Ez nem normális… - puffogtam magamban, aztán mérgem elpárolgott, ahogy eszembe jutott, ami korábban a tetőn történt.  

-          Baekhyun… Ő bemehet oda.

Chanyeol biccentett, és találkozásunk óta először talán egy aprócska mosolyt is felfedeztem az arcán, mikor az felolvadt az állandó grimaszolásból. Bár lehet csak a szemem játszott velem.

-          Baek az egyik kivétel – mondta tárgyilagosan. – Fontos ügyeket intéz a Tanácsnak, amire a nagyköveti státusza jogosítja fel.

Összeráncoltam a szemöldökeim. Erről semmit nem mondott nekem korábban, azt hittem, csak egy szimpla jedi, mint a többiek.

-          Nagykövet? – kérdeztem hitetlenkedve. – De hiszen –

-          Elég legyen, már így is többet tudsz, mint kellene – szakított félbe morogva Hófehérke, amikor kérdezősködni kezdtem volna.

Ajkamat lebiggyesztve követtem tovább az óriást, mígnem megérkeztünk egy másik, kissé elzártabb folyosóra, ahol végül a sok egyforma ajtó egyike előtt megálltunk. Chanyeol rám vetítette titokzatos, kiismerhetetlen szemeit és az ajtó melletti kis téglalap alakú szerkezetre mutatott.

-          Rakd oda a tenyered – utasított, majd amint teljesítetten a kérést, a felvillanó érintőképernyőn pötyögni kezdett. – Bekódoltam, most már hivatalosan is ez a te szobád.

A leolvasó zölden villant fel a tenyerem alatt, ahogy ezt elmondta és egy szisszenéssel kitárultak az ajtók. Előttem egy kényelmesnek tűnő, de felettébb minimalista szoba tárult fel, ami mellőzött minden személyességet. Bézs falak, barna bútorok, egy színtelen paca, ami simán köszönőviszonyban lehetett volna az életemmel.

Na, jó, amióta Baekhyun felbukkant, ez nem igaz, de érzékeltetni akartam milyen unalmasnak tűnt minden. De ahogy mondani szokás: ajándék lónak ne nézd a fogát, így egy sóhajjal elfogadtam az új helyemet. Annak végül is örülhettem, hogy külön szobám volt végre, nem úgy, mint az intézetben.

-          Remélem elégedett vagy –

-          Teljesen – biccentettem, félbevágva Chanyeolt, aki azonban nem zavartatta magát.

-          …mert itt nem elégítjük ki a különc igényeket – fintorodott el, befejezve mondatát.

Már megint ez a bunkó, „előre elkönyveltem, hogy utálatos vagy, bármit csinálsz, az nekem unszimpatikus” viselkedés, amit annyira gyűlölök. Előítéletekből egy életre elég volt már nekem.

-          Ezzel a kis túránk végére értünk – morogta. – Viszlát.

Nem engedtem úgy kimenni az ajtón, hogy ne vonjam kérdőre. Végtére is tudnom kellett, hogy mi volt a baja velem, mert valószínűleg a Praxeumban még többször fogunk találkozni. Ideje volt kiderítenem az utálat okát.

-          Belehalnál, ha kicsit kedvesebb lennél? – fontam össze karjaim, nekidőlve a helyiség egyetlen asztalának, a szoba közepén.

Chanyeol megfordult és felhorkant.

-          Őszintén? – emelte fel a szemöldökét. – Bele. Nem fogom tettetni, hogy kedvellek, mert valójában kicsit sem bírlak.

Ezt valahogy eddig is sejtettem, de hallani sokkal rosszabb volt, mint képzeltem. Talán az az énem, aki titkon mindenkinek meg akart felelni, nem bírta el ezt az információt.

-          Miért? – kérdeztem kíváncsian. – Még csak nem is ism –

-          Ismerem a fajtádat – sötétült el a tekintete. – Nekem ennyi elég – mondta szárazon, majd sarkon fordulva kiviharzott a szobából.

Döbbentem bámultam a becsukódott ajtóra, és próbáltam elfojtani azt a keserű érzést, amit legbelül éreztem. És aminek tagadtam, hogy Chanyeol lenne az oka.

                                                                                                                                     *           

A lakóhelyiségem feltérképezése főképp a fürdőszoba miatt indult el, így, amikor megtaláltam, amit kerestem, bezártam magam mögött az ajtót, és ledobáltam mindent magamról. A zuhany alá beállva a forró víz első érintésére olyan mélyet sóhajtottam, hogy meglehet, a szomszéd szobában is hallották. Az összes feszültség, ami felgyülemlett bennem ez alatt a pár nap alatt, mind egyszerre távozott belőlem, és meg kell, hogy mondjam, bitang jól esett ellazulnom, és, hogy végre egyedül lehettem.

Mindez addig tartott, amíg valaki be nem kopogtatott az ajtómon.

Megforgatva a szememet a helyükön, először próbáltam figyelmen kívül hagyni a dolgot, hátha a kopogtató fogja magát, és elmegy máshová. De bárki is volt a másik oldalon, kitartó volt, így egy óriási sóhajjal sietősre vettem a fürdést, bízva benne, hogy később még lesz időm eleget áztatni magam. Tisztálkodásom végeztével felkaptam az ajtó mögött felakasztott bézs színű köntöst és kitapicskoltam az ajtóhoz. Fintorogva néztem a magam mögött hagyott vizes talp lenyomatokra, de jelenleg a szobám előtt álló illető jobban érdekelt.

Nagy levegővétellel kinyitottam az ajtót és első meglepetésemet leküzdve már emlékeztem, kit látok magam előtt: még Joonmyeon küldte el a kék csápos avatar-lányt – ahogy én neveztem el, mert valójában teljesen elfelejtettem, ki is ő. Feszélyezettségemet látva biccentett és mosolyogva felmutatta azt a seszínű és barna halmot, amit a kezében tartott.

-          Meghoztam a ruháidat. Bejöhetek?

-          P-Persze – leheltem és elálltam az útból.

Avatar-lány besétált, én pedig minél diszkrétebben próbáltam a hátát finoman csapkodó furcsaságokat megfigyelni, miközben bezártam az ajtót. A két vastag csáp félig-meddig puhának és száraznak tűnt – a nyálka gondolatától rosszul lettem -, mindkettőt egyszerű bőrszalag fonta körbe, ami a fején található fejpántból indult. A csápok természetesnek tűntek, ahogy a kék bőrszín is, amit még mindig nehéz volt megszoknom. Ahogy a lány letette terhét az ágyamra és felém fordult, elkaptam a tekintetem.

-          Látom, éppen jókor jöttem – intett még mindig néhol víztől csöpögő hajamra. – Gyerünk, törölközz meg még egy kicsit és utána segítek felöltözni.

Elképedésemben elfelejtettem becsukva tartani a szám, szóval az állam a padlón koppant. Segít felöltözni? Kiskorom óta nem nyúlt hozzám ilyen célokkal senki, azt hiszem, van benne gyakorlatom, köszönöm. Persze, mindezt nem mondtam ki hangosan, helyette ráerőszakoltam magamra egy mosolyt.

-          Azt hiszem, menni fog egyedül is – nyúltam a ruhacsomagért, de Avatar-lány ügyesen arrébb rakta előlem és finoman eltolta a kezem.

Ha nem lett volna az a szelíd mosoly az arcán, valószínűleg mostanra már lekiabáltam volna a fejét, vagy elkezdtem volna olyan mocskosan szitkozódni, hogy a legaljább kocsmában is megirigyelték volna odahaza.

-          Kérlek, engedd, hogy segítsek – hajtotta meg egy picit a fejét, én pedig elámultam, mennyire tisztelettudóan viselkedik, velem teljes ellentétben. – A padawan öltözék merőben eltér attól, amit valószínűleg odahaza szoktál viselni.

Komolyan megszeppentem attól, hogy mennyire kordában tudja tartani magát előttem. Ha ránéztem, a nyugodtságáról egy biztos gyökerein álló fa jutott róla eszembe. Áradt belőle a béke és bár még a nevét sem tudtam – mert nem figyeltél oda rá, szégyelld magad, Hyejin – nem tudtam nem tisztelni az előttem ülő, sziklaszilárd és magabiztos, de mégis gyengéd teremtést. Emlékeztetett a Baekhyunnal való első találkozásomra a lakásban, ő is hasonlóan viselkedett. Vajon ez minden jedire jellemző? Ez a nyugalom és béke?

Várakozó pillantásának engedve bizonytalanul bólintottam, és hagytam, hogy a szoba közepére állítson, mint egy próbababát. A rajtam lévő köntös az elöl megkötött masni kibontása után tompa hanggal zuhant a földre, én pedig anyaszült meztelen álltam egy teljesen idegen lény előtt. Avatar-lány egyáltalán nem zavartatta magát, és nem sietett a ruháim szétpakolásával az ágyamon. A bőrömön lassan kiütközött a libabőr és felálltak a szőrszálak, mire kezembe adott két, fehérneműnek tűnő dolgot, ami nem sokban különbözött egy alsóneműtől és egy sportmelltartótól. Mindössze az anyag volt teljesen más, de a céljukat jól szolgálták – talán kényelmesebbek is voltak, mint amiket hordtam régen.

Ezután egy világos színű ingfélébe bújtatott bele, amelynek nyers anyaga a bőrömhöz hozzáérve enyhén olyan érzést keltett, mintha egy finomabb smirglipapírral dörzsölték volna folyamatosan. Nem volt szörnyű, de kellemes sem, viszont nagyon nagy volt a kísértés, hogy végigvakarjam magam. Avatar-lány a hátsó részt megigazítva elém lépett és kezébe fogta a két, bőre szabott szárnyat.

-          Ez az alsó tunikád – kezdett magyarázni, miközben öltöztetett. – A legfontosabb szabály a jeditunikák felvételénél a „balról-jobbra” szabály: a bal szárnyat a tested jobb oldalára kell hajtanod, miközben a tunika jobb oldalát alátűröd és végül megkötöd ezzel, amit obinak hívunk.

A szó ismerősen csengett a fülemben.

-          Akárcsak Japánban – motyogtam magam elé, mire Avatar-lány kíváncsian rám nézett, de megráztam a fejem. – Nem érdekes. Egyébként normális, hogy a tunikától mintha… viszketne a bőröm? – Reméltem, hogy nem vagyok rá allergiás, bármiből is készült az anyag.

Öltöztetőm együtt érzően elmosolyodott, miközben a tunikát simogatta el rajtam tökéletesre. Kezének érintése még jobban a bőrömhöz préselte az anyagot és a kezem reflexből indult a viszketés enyhítésére, ha a lány le nem fogja a kezem. Az érzés pillanatok alatt alábbhagyott, ha nem mozdultam.

-          A tunika nyers anyaga miatt van – magyarázta nekem. – Ez egyfajta koncentrációs feladat a jedik számára. Meg kell tanulnod mellőzni a fizikai ingert és fegyelmezned magad.

Hirtelen merészséggel felé nyúltam és végigsimítottam sötétkék öltözékén. Sokkal kellemesebb tapintása volt, mint az enyémnek.

-          A tied mégis –

-          Csak a fiatalabb padawanok viselik ezt a fajta ruhát – nézett rám sajnálkozóan, mint aki megérti, milyen érzés is viselni a nyers változatot. Valószínűleg ő is átesett ezen. – Hamarosan megszokod, idővel pedig puhábbakat is hordhatsz majd.

Pofátlanság lenne kimosni a macinacit meg a pólót, és azt viselni?

Valószínűleg. Sóhaj.

Az alsó tunika után következett egy feszes, de mégis rugalmas nadrág – hála istennek ebben nem viszketett a bőröm -, amibe beletűrte az alsó tunikát. Ezután még egy tunika következett, aminek a hajtásánál várakozóan rám nézett és nekem kellett megmondani, merre is hajtsa a szárnyait. Ez és a hozzátartozó obi már kicsit sötétebb barna volt és az elöl meghajtott rész a combom közepéig ért. Még a derekamra került egy bőrből készült öv – Avatar-lány elmondása szerint erre pakolhatok dolgokat, és később erre csiptethetem majd fel a gyakorló fénykardot is, amit kapni fogok –, és a lábaimra egy pár közepesen vastag, szintén bőrből készült csizma is. Végül a vállamra adott egy sötét posztóköpenyt és eligazgatta annak kapucniját a vállamon.

Végigtekintve alakomon halványan elmosolyodott és a szekrényemet kinyitva, az annak belső oldalán lévő tükör elé állított. Meglepetésemre, nem néztem ki feleannyira sem rosszul, mint amennyire képzeltem. Egyedül az a fránya viszketés…

-          Megengeded, hogy befonjam a hajad? – nézett rám a tükörben. – A padawanoknak általában egy tincset így kell hordaniuk.

Biccentettem és leültem az asztalnál lévő székre, hogy jobban a kezére essek. A mozgás miatt komoly inger tört rám a vakarózásra, de keményen próbáltam ellenállni a kísértésnek.

-          Miért? – kérdeztem kíváncsian.

-          Régi hagyomány – mondta. - Ez mutatja a rangot és fontos szimbólum is. Mikor egy padawan megérik arra, hogy lovaggá avassák, a mestere fénykarddal vágja le a fonatot, ezzel mutatva azt, hogy teljes értékű jedi lett. Ha viszont valami folytán szégyenfoltjává válik a Rendnek, egyszerűen letépik.

-          Oh.

Szép kis emlékeztető arra az esetre, ha valami idiótaságot készülnék csinálni.

-          Készen is vagyok, remélem, tetszik.

Újra a tükörbe nézve láttam, hogy az egyik oldalt, ahol hosszabb volt a frufrum, erősen hátrafonta, így többé nem kellett hátrasepernem a hajam, ha látni akartam. Egész hasznos volt. A tarkómnál pedig ott volt az a bizonyos tincs, ami hivatalosan is azt jelentette, hogy ennek az egésznek a részévé váltam.

-          Köszönöm, öhm…

-          Aayla – mosolyodott el. – Aayla Secura. És igazán nincs mit. Gyere, biztosan éhes vagy azok után a förtelmes sűrítmények után.  

A gyomrom hangos korgása ezt igyekezett is helyeselni.

-          Gondoltam – kuncogott. – Ha sietünk, még jut abból a jogan gyümölcstortából, amit a lányokkal együtt sütöttünk!

Sejtelmem sem volt, mi az a jogan, de amikor karon fogott és elkezdett kifelé húzni a szobámból, egy szóval sem ellenkeztem.

                                                                                                                                   *           

A sötétségben lebegni megváltásnak érződött – végre egy hely, ahol békében hagyják, nem követelnek tőle semmit és nem kényszerítik semmire. Ahol nem égnek folyamatosan a bilincs okozta horzsolások a csuklóin és a lábain; ahol nem érződik sem a testi, sem a lelki fájdalom.

Kár, hogy ezt a kis nyugalmat is el akarták venni tőle azok a kezek és hangok, amik folyamatosan nyaggatták.

-          Elég volt, ideje felkelnie.

A fájdalomhullám, ami végigcikázott a gerincén, rögtön megtette a hatását és felordítva, saját lábában elesve igyekezett minél messzebbre kerülni annak forrásától: egy medikai droid kinyújtott elektródájától. Zihálva húzódott a sarokba, ott várta meg, amíg a fájdalom enyhül és látása kitisztul – csak ezután vette észre az ajtónak immár lezserül nekidőlő rohamosztagost. Mérges pillantást vetve előbb az istenverte droidra, majd a páncélosra, nehézkesen feltápászkodott, de még mindig megtartotta a köztük lévő távolságot.

-          Díjaztam volna, ha nem így, és kicsivel később kelt fel, TK-421-es – morogta. – Elvégeztem a munkát, igazán megadhatta volna azt az örömet, hogy tovább hagy aludni.

A rohamosztagosnak a szeme se rebbent – bár nem mintha ez látszódott volna a maszk alatt – és a fogoly felé intette azt a droidot, amelyik eddig a lábánál állva egy tálcát szorongatott mechanikus karjával.

-          Hat teljes napig volt eszméletlen – vágott vissza szárazon. – Szerintem épp elég ideje volt kipihenni a fáradalmait.

A reggelivel megrakott tálcával a droid az ágy mellé gördült, a férfi pedig egy fáradt sóhajjal lerogyott a bútorra, miután úgy vélte, hogy a kis töpszli nagyobb, medikai változata nem fog neki többet ártani: kikapcsolt állapotba helyezte magát a sarokban. A tálca kínálatára nézve egyik ételt sem találta különösebben étvágygerjesztőnek, de tudta, hogy ennie kell valamit. Kiválasztott egy különféle gyümölcsökkel megrakott tányért, és eltolta magától a tálcát. A droid fütyörészve arrébb kacsázott, de még kéztávolságban maradt, ha a férfi kíván még fogyasztani.

A fogoly sóhajtott egyet, és nekilátott a reggelijének. Mentálisan és fizikailag is kimerültnek érezte magát. Gyűlölte, hogy ennyire függött valakitől, aki olyan dolgokra kényszerítette, amit sohasem akart megtenni; gyűlölte, hogy abból a kézből kellett ennie, amelyik folyamatosan bántalmazta és mocskos volt a ráragadt vértől. Még arra sem volt lehetősége, hogy átsegítse magát valahogy a másvilágra. Az étkezéseknél nem kap evőeszközt, nehogy kárt tegyen magában; az étel száraz, kézben fogható, hogy ne is legyen szüksége rá. Egy rohamosztagos figyeli minden egyes alkalommal, hogy jelenthesse: nem vonta meg magától az ételt. A reménytelenség olyan keserűvé tette a szájízét, hogy erőszakkal kell leküzdenie a falatokat a torkán. A reménytelenség és a tehetetlenség.

Hirtelen recsegő hang hallatszódott a rohamosztagos sisakjába beépített rádióból, amire a férfi fel sem felnézett az ismét maga mellé rendelt droid tálcájának választékából.

-          TK-421-es, hall engem?

-          Tisztán és érthetően, uram.

-          Minden a terv szerint halad. A holdbázison tartózkodó mérnökeink azt állítják, hogy megbirkóznak a tervrajzzal és a gyártással, valóban nem lesz további szükségünk a koréliaira.

A férfi egy pillanatra megállt a rágásban, de hamarosan újabb fogásért nyúlt a tálcán.

-          Lekerült már a bányába?

-          Felkészítettem egy páncélozott személyszállítót. Személyesen fogom átvinni őt, mégpedig egy órán belül. – Megérintette a sugárpisztolyát. – Ha bármivel próbálkozni fog, megölöm.

-          Nem szükséges, TK-421-es – mondta a hang. – A csillámfűszer nem bányássza ki magát. Kell a munkáskéz, mivel sajnos túl gyorsan halnak. Bármit is csinál, ne ölje meg.

-          Értettem. TK-421-es kilép – mondta mereven, majd a férfi felé fordult.

A fogoly egykedvűen, hangtalanul majszolta a markában tartott lédús gyümölcsöt, egyáltalán nem szentelve figyelmet annak, ami az előbb elhangzott. Neki már úgyis mindegy volt. A legutóbbi menekülőakció után nem volt B-terv, csak idő kérdése volt, hogy a Birodalom megpróbáljon megszabadulni tőle.

A rohamosztagos figyelemmel kísérte a férfi alkarján leszánkázó gyümölcslé cseppek egyikét, majd eltolta magát az ajtótól. A megtört alakot nézve egy pillanatra feltört benne a szánalom iránta, de amilyen gyorsan feltűnt az érzés, olyan hevességgel taszította vissza le a mélybe.  

-          Úgy egyen, hogy ez az utolsó étel, amit civilizált keretek közt kap – mondta ridegen. – A bányában a földről fogják felnyalatni magával a moslékot. És örülhet, ha nem versenyeztetik érte.

Kijelentésére senki más, csak a néma csend válaszolt.