Tizenegyedik fejezet

Amikor megérkeztünk az ajtó elé Chanyeollal, már tudtam, hová visz, így az a kevéske aggodalom, ami bennem lakozott az ismeretlentől, mondhatni teljesen elszállt. Bármelyik férfi is volt odabenn, tudtam, hogy ők nem árthatnak nekem. Chanyeol bekopogott az irodába, aminek ajtaja szinte azonnal engedelmesen felszisszent és félrecsusszant, beengedve minket. Belépve egy tágas, minimalista helyiségben találtam magam egy nagyobb asztallal, előtte székekkel – akárcsak egy sikeresebb cég főnökének irodája -, mellette egy kisebb, titkári hely. Mondanom sem kell, hogy ennél Kyungsoo ült, míg a főhelyen Junmyeon, aki szelíd mosollyal arcán üdvözölt bennünket, felállva székéből. 

 Gyönyörűen hímzett ruháján egyetlen gyűrődés sem látszott.

-          Köszönöm, Chanyeol – fordult előbb a tejfölfejűhöz, aki hangtalanul biccentett egyet és sarkon fordulva kivágtatott a helyiségből.

Még csak el se köszönt. Mekkora bunkó.

-          Remélem, jól érzed magad, Hyejin.

Talán észrevétlenül követhettem az óriás útját kifelé, mert amikor megszólítottak, majdnem száznyolcvan fokos fordulatból kellett visszapenderítenem a fejem. Junmyeont nem zavarta a viselkedésem, de én kezdtem rendesen úgy érezni magam, mintha én lennék az a bizonyos tudatlan, szegény kisgyerek a gazdag, etiketten felnőtt gyerekek között. Egy torokköszörülés és egy kis izgés-mozgás után kihúztam magam és kezeimet nyugodtan az ölembe tettem.

-          Igen – mosolyodtam el halványan, egy szerény biccentés közepette. – Köszönöm.

-          Mégis, ha bármire szükséged lenne, kérlek, csak szólj.

Újabb biccentésem után elhalt a beszélgetés, mivel fogalmam sem volt, mit mondjak. Junmyeon azonban látta idegeskedésemet a csend miatt és nagy levegőt vett.

-          Azt hiszem, jobb lenne a tárgyra térnünk – váltott át kissé üzletember üzemmódba, de még mindig kedves volt. – Van sejtésed, hogy miért hívattalak ide, ugye?

-          A-Az iskola miatt? – kérdeztem bátortalanul, mire bólintott.

-          Igen, az Akadémia miatt, gondolom már hallottál róla egy, s mást. Mindenekelőtt meg kell kérdeznem valamit. Biztosan ezt szeretnéd? Nem épp a legideálisabb körülmények között kerültél ide, ha jól informálódom.

Ezek szerint ő már tudott arról, hogy a birodalmiak üldöztek minket és Baekhyun jóvoltából kényszerültem a hajóra. Valószínűleg részt vehetett a tanácsülésen, vagy esetleg más úton tudta meg, mi a szituáció. Mindenesetre jól esett, hogy valaki megkérdezi, hogy én mit szeretnék.

Határozottan bólintottam, mivel már nem voltak kétségeim. Junmyeon sima arcán elégedett mosoly terült el, ahogy megkapta válaszom. Mellőle Kyungsoo, akinek jelenlétét jóformán észre sem lehetett eddig venni, egy kis motoszkálás után egy fém kislemezt tett furcsa számítógépébe, és pötyögni kezdett az érintőképernyőn.

-          Ennek örülök – rántott vissza ismét Junmyeon a bambulásból. – Akkor, ha nem bánod, feltennénk neked pár kérdést, amit közzétennénk az anyagodban.  

-          Az anyagomban? – visszhangoztam hülyén.

Junmyeon bólintott.

-          Minden padawanról, növendékről vannak adataink, amik szükség esetén előhívhatóak – mondta egyszerűen.

Ha belegondolok, a normális iskolákban is vezetnek aktákat… Ettől a gondolattól mindjárt megnyugodtam.

-          Akkor kezdjük az alapokkal. A nevedet már tudjuk és a fajodat is. – Jézusom, mennyire furcsa volt ezt hallani. – Mondanál pár szót a családodról? Esetleg valamelyik rokonod rendelkezik olyan képességekkel, ami neked van?

És, persze, hogy az első kérdés, amibe belefutottunk olyan volt, amire tudtam, hogy nem fogok tudni válaszolni. Annyira kellemetlenül éreztem magam. Inkább elnéztem a tekintetéből és a kezemet kezdtem babrálni az ölemben. Nem akartam látni a tekintetét és az esetleges sajnálatát.

-          Nincs mit mondanom – mondtam meglepően stabil hangon. – Amióta az eszemet tudom, egy intézetben laktam. Nincsenek sem szüleim, sem rokonaim, sem emlékeim. Fogalmam sincs, hogy kitől örökölhettem… ezt az egészet. Én magam sem tudtam róla eddig.

-          Ez igazán sajnálatos – mondta szomorúan. – De talán javasolhatok valamit ezzel kapcsolatban.

Felkaptam a fejem, mert erre nem számítottam.

-          Az aktádhoz szükségünk lesz nyál- valamint vérmintára is tőled – magyarázta. – Ha hozzájárulsz, hogy módszeresen megvizsgáljuk ezeket, talán többet megtudhatnánk a gyökereidről.

DNS vizsgálat? Ha hasonló, mint az otthoni, akkor nem szolgálna sokkal több információval. Főleg ha belegondoltam, mennyire bonyolult is a folyamat.

-          D-De ez hónapokig is eltarthat, nem? – kérdeztem bizonytalanul, mire a hátam mögül Kyungsoo előrébb lépett.

-          Dehogy! – legyintett. – Egy medikai droidunk és egy számítógép körülbelül fél óra alatt elemzi az adatokat. – Odahajolt az asztalában lévő interkomhoz és érthetően kiadott rajta egy utasítást.

Pár másodperc múlva egy szürke, kék fénnyel ragyogó robot lépett be az ajtó szisszenése után, derekán egy kis tálcával, rajta kémcsövekkel és egyéb gyanús színű löttyökkel. A két férfinak biccentett, majd kéken világító szemeivel engem vett célba, amire teljesen megfeszültem.

-          Üdvözlöm, kisasszony – köszönt udvariasan. – GH-7 vagyok, medikai droid, de szólítson csak Jaynek.

-          Örvendek – leheltem, de még mindig nem tudtam magam elengedni, főleg, mikor megláttam, hogy a három karja egyikéből egy tű húzódott előre, egyenesen nekem szegezve.

Kyungsoo láthatta az ijedtségemet, mert a vállamra tette a kezét és gyengéden megszorított.

-          Semmi baj – nyugtatott. – Gondolom, nem láttál még hasonlót.

-          Hát, nemigen – nyeltem hatalmasat.

-          Akkor elmondom, mi fog történni. Jay azzal a tűvel meg fogja szúrni picit a mutatóujjad és felfogja pár vércseppedet, amit elvisz majd a számítógéphez – magyarázta. – A nyálmintáddal egyetemben. Nem kell félned, a programozása nem engedi neki, hogy bántson.

-          Elnézést, ha megrémítettem, kisasszony – hallottam a gépi hangot, mire megráztam a fejem.

-          Essünk túl rajta – sóhajtottam és odatartottam a kezemet.

Az egész procedúra nem tartott tovább pár percnél – mire unni kezdtem volna magamat, Jay már ki is csoszogott az irodából. Kérdésemre, hogy hová is ment, Kyungsoo felvilágosított, hogy az épületben található egy orvosi szárny, valamint egy kisebb kórház is a legmodernebb felszereléssel. Junmyeon, a „vizsgálat” végével újra kérdezősködésbe kezdett.

-          Baekhyun felbukkanásáig nem éreztél semmi változást magadon? – tudakolta.

-          Egyáltalán nem. Mindig is teljesen normális voltam – sóhajtottam. – Ez különös?

Junmyeon elmosolyodott és íróasztalára támaszkodva kicsit felém dőlt, mintha bizalmas információt készült volna megosztani velem.

-          Vannak olyanok, akik csak felnőtt korukra szembesülnek a ténnyel. Az Erő különös dolog, Hyejin. Még a legjobb mesterek sem értik teljesen a működését.

Eszembe jutott a kreol bőrű srác korábbi viselkedése, és tudtam, hogy muszáj többet megtudnom.

-          Kai mégis… – kezdtem, mire Junmyeon halványan felnevetett.

-          Nos, igen, Kai közelebb van az Erőhöz, mint a legtöbb mester vagy növendék – mondta. – Nem tudom, mennyire ismered, de ő egy olyan törzsből származik, ahol mindenki Erő-használó.

-          Ilyen létezik? – kérdeztem elképedve.

-          Igen. A Haruun Kal-on mindenki erős kapcsolatot alakít ki a természettel és az Erővel, ezért tűnik Kai hihetetlenül nagy tudásúnak. És az is.

-          De akkor miért nem Mester? – kérdezősködtem tovább arról, ami a legjobban érdekelt, és amiről Kai hallgatott. – Nem visel kardot, sem pedig –

Junmyeon megértően elmosolyodott és lágyan a kezemre tette az övét.

-          Megértem a tudásszomjadat, de ezt nem tőlem kellene megkérdezned – mondta halkan. – Annyit mondhatok, Hyejin, és ezt jó, ha megérted, hogy a jedik nem mindig harcosok. Vannak, akik a kardjuk helyett az észt és a meditációt, esetleg más, erőszak nélküli utat választanak az Erőben. Ez persze a jelentőségüket nem kisebbíti, és nem szabad senkit sem félvállról venni. Kai fénykard nélkül is tudna bárkiben maradandó kárt tenni, ezt jobb, ha tőlem tudod.

Ez elég idiótán fog hangzani, de a jedi rendet eddig valamelyest talán a középkori lovagokkal tettem egyenrangúvá, hiszen annyi hasonlóság van a kettő között. Szilárd, hierarchikus rend, ennek megfelelő öltözék, kard, eszmei értékek. Valahogy eddig fel sem ötlött bennem, hogy fegyverek nélkül is lehet harcolni, vagy, hogy maga a tudás is lehet egy nagyon hasznos eszköz a kezemben. De most már kicsit tisztábban láttam, és megnyugtatott a tudat, hogy van választásom.

-          Tehát… ha nem szeretnék, nem muszáj vért ontanom? P-Persze, ha arra kerül a sor.

Junmyeon felsóhajtott és megmasszírozta homlokát, de inkább fáradtnak tűnt, semmint idegesnek a kérdésemtől.

-          Nem köntörfalazok Hyejin, hiszen, ha bár keveset is tudsz a galaxisról, annyira rájöhettél már, hogy a Birodalom mindent megtesz azért, hogy ne létezzenek olyanok, mint te – mondta komoran. – Elkerülhetetlen a harc, és előbb-utóbb neked is döntened kell. Maguk a jedik ellene vannak az erőszaknak, egy élet kioltásának, ám néha a szükség törvényt bont. Kérdésedre válaszolva, igen, ha azt az utat választod, senki sem fog megakadályozni benne. De ezen még nem kell gondolkoznod, amíg növendék vagy és a tanáraidtól sokkal több mindent megtudhatsz ezzel kapcsolatban.

Ha már témánál vagyunk…

-          Kik lesznek a tanáraim?

-          Különböző jedi lovagok és mesterek a rendből – válaszolta. – Néhányukkal már találkoztál.

Beszélgetésünket az ajtó nyitódása zavarta meg, és belépett Jay, teljes robotságában. Tálcáján egy kis adathordozót vitt oda Junmyeonnak, aki meglepetésemre a hüvelyk-és mutatóujjára húzta az eszközt és a kettő között megjelent egy halványan derengő képernyő. Szerintem az állam a padlót súrolta, mert ilyet eddig csak futurisztikus filmekben láttam, míg itt… valóság volt.

Junmyeon meglepő módon hasonló arckifejezést vett fel, de szerintem egészen más okból, ami kezdett aggasztani. A képernyőn áttetsződött, ahogy barna szemei oda-vissza jártak a sorok között tágra nyílva. Ekkor már Kyungsoo is gyanakodva odamerészkedett és ő is teljesen lesokkolódva állt az asztal mögött, míg engem evett az ideg.

-          Valaki elmondaná végre, min vagytok ennyire kiakadva? – fakadtam ki végül udvariatlanul, de kitörésem pont elég volt arra, hogy Junmyeon fegyelmezze magát.

-          Hát, nem az, amire számítottam, de ez is információ – mormogta maga elé, majd rám nézett. – Hyejin, biztosan szeretnéd tudni mi áll a doku –

-          Az isten szerelmére, nyögj ki valamit végre!

Junmyeon bólintott, nagy levegőt vett és kihúzta magát a székében, kezeit összekulcsolva a fém felületen, mielőtt rám vetette kutató, aggódó tekintetét.

-          A mintáid vizsgálata megállapította, hogy kilencvenkilenc százalékos bizonyossággal koréliai vagy – mondta ki egy szuszra.

Semmit sem értettem.

-          Koréliai? – kérdeztem. – Mit jelent ez?

Junmyeon fáradtan és kissé szomorkásan, talán megértően nézett a szemembe, mielőtt megszólalt. A szívem olyan hevesen dobogott a helyén, hogy azt hittem, kiugrik – előbb a torkomon, aztán az ablakon és leveti magát Coruscant legmagasabb épületéből.

-          Azt, Hyejin, hogy majdnem száz százalékig biztosak lehetünk benne, hogy nem a Földről származol, hanem Koréliáról, egy belső bolygóról, amelynek köze sincs a ti Naprendszeretekhez – közölte. – Másképpen mondva, gyakorlatilag nem az emberekhez tartozol.