Ötödik fejezet

-          Hyejin.

Akármennyire türelmes embernek ismertem meg Baekhyunt, kihallottam a hangjából a fáradtságot, ami valószínűleg exponenciálisan nőtt a bénázásom kezdete óta. Csüggedten kapcsoltam ki a kardot és fordultam még mindig bekötött szemmel arra, ahol őt sejtettem. A lehető összes tagom sajgott a rengeteg találattól, amit kaptam. Igaz, hogy csak egy csípés volt mindegyik, de ahogy a nagy könyvben mondják: sok kicsi, sokra megy.

-          Én próbálom – mondtam, gesztikulálva a kezeimmel. – Én tényleg –

-          Nem – sóhajtotta frusztráltan. – Amit te csinálsz, az hadonászás. A füleddel akarod megmondani, honnan fog a gömb támadni.

Mérgesen feljebb rántottam a homlokomra a szemfedőt és szúrósan ránéztem. Igaz, a hirtelen jött gyér fény a sötétséghez képest kissé meglepett, úgyhogy egy ideig csak hunyorogtam. Egyszerűen tudtam, hogy én ehhez béna leszek. Mégis, egyáltalán hogy gondolta, hogy bekötött szemmel képes leszek olyan pontos lövéseket kivédeni?! Ez nem a Broadway, vagy a cirkusz, és én nem vagyok a következő csodagyerek!

-          Akkor mégis mit kellene csinálnom? – fújtattam. – Ha nem a fülemmel kéne megmondanom, hol van az a hülye kütyü, akkor mivel?! Hogy?!

Baekhyun felállt a helyéről és hetykén leporolgatta magát, mielőtt újra elindult a falban lévő szekrényhez turkálni.

-          Kapcsold ki a tudatos éned – mormogta elfojtott hangon. – És hagyatkozz az ösztöneidre.

Nem bírtam megállni; az évek során annyiszor éreztem a felnőttekkel szemben ezt az egyfajta tehetetlen érzést, hogy automatikusan azt az egy dolgot kezdtem csinálni, amit akkor.

Rengetegszer utánoztam az intézetben. Vagy azért, hogy idegesítsek másokat azzal, hogy kifigurázom őket, vagy, mert éppen legyőztek egy vitában, de azért sem hagytam, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó. A legtöbb büntetést leginkább ezekért a gúnyolódásokért kaptam, nem a kihágásokért.

-          Kapcsold ki a tudatos éned – változtattam el a hangom, ahogy orrom alatt fintorogva motyorásztam, kellőképp forgatva hozzá a szemeimet is a mondandóhoz.

Baekhyun feje előbukkant a szekrényből és bár vártam, hogy kikérje magának a dolgot, vagy leszidjon, mint ahogy az intézetben tették, egyik sem történt. Mindössze szótlanul, pislantás nélkül bámult a szemeimbe, tekintete acélszigorúvá keményült. Abban a pillanatban éreztem talán először, hogy mennyire gyerekesen viselkedem. Baekhyun lesújtó pillantása elég volt ahhoz, hogy fülem-farkam behúzzam és lehajtott fejjel, szomorúan kezdjem rugdosni a fémpadlót, mintha az tehetne az én tehetségtelenségemről.

-          Talán nem kellene ezt erőltetnünk – motyogtam megszeppenve. – Látszik, hogy…

Túl béna vagyok ehhez az egészhez – fejeztem be gondolatban megkezdett mondatomat. Ha egyvalamit utáltam az életben az az volt, hogy beismerjem a hibáimat. Ha pedig még egy dolgot kellene mondanom, amit utálok, az a vereség. Nem látom azt, amit Baekhyun látni, hinni vélt bennem, és ez meglepő mód elkeserített. Akármilyen szkeptikus vagyok, ez a jedi dolog megváltoztatta a saját nézeteim. Én akartam, hogy működjön ez az egész.

Mielőtt elemésztett volna a depi, Baekhyun becsukta a szekrényajtót és hozzám ballagott, kezében újabb valamivel – bár zárt ökle miatt nem tudtam, mit is tarthat magánál. Elém érve felemelte a fejem az ujjaival és mélyen a szemembe nézett.

Rendkívül kényelmetlenül éreztem magam, mert a tekintete olyan volt, akár a röntgensugár, elképesztően sebezhető voltam hozzá képest. Erőszakkal szakítottam meg a kapcsolatot és néztem oldalra, mire felsóhajtott.

-          Hyejin – motyogta halkan. – Csak tedd azt, amit mondtam. Lazíts, ne gondolkozz és csak az ösztöneidre hallgass.

-          De nem megy – kezdtem volna ellenkezni gyengén, de Baekhyun elhallgattatott azzal, hogy valamit nyomott az egyik fülembe.

A meglepődéstől szinte rögtön rápillantottam, mert nem tudtam mi lehet az, de Baekhyun arca nyugalmat sugárzott. A kezembe nyomta a másik puha anyagot.

-          Füldugó – magyarázta kérdő tekintetemre.

Mielőtt el nem hangzott kérésének megfelelően beletettem volna a hallószervembe az anyagot, rávetettem egy elég kételkedő pillantást, mert ezt nem gondolhatta komolyan.

-          A látásom nélkül is borzalmas voltam – mondtam kétségbeesetten. – Most meg egy újabb érzékszervemtől akarsz megfosztani?!

Újra az a csendes, kemény pillantás.

-          Jól van, csinálom már – motyogtam lesújtva és beraktam a dugót a másik fülembe is.

Elborított a csend. Ha nagyon koncentráltam volna, még akár a saját agyam kattogását is hallottam volna, ahogy süvítenek benne a gondolatok. De egy sóhajjal megráztam a fejem, próbálva hozzászokni a furcsán üres közeghez és visszahúztam a szememre a szemfedőt.

Totál idiótának érzem magam – gondoltam utoljára, mielőtt nagy levegőt vettem, és lassan kifújtam, hogy az idegességemet csökkentsem.

Azonban rájöttem, hogy nem csak abban segít, ha lélegzem. Valahogy a sötét, a csend és a lassú légzés segített úgy ellazulnom, ahogy korábban nem sikerült. Korábban, az agyam hátuljában, ha akartam, ha nem, éreztem Baekhyun jelenlétét, hallottam a hangokat, amiket a hajó kiadott és akaratlanul is rá stresszeltem az egész szituációra.

Mi lesz, ha elbukom? Mi lesz, ha megöl az a dagi cikesz? Baekhyun mit gondolhat? Mennyire bénán nézek ki így?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak folyamatosan a fejemben és emiatt képtelen voltam lazítani. Viszont most… minden csendes. Nem zavar semmi. És bár konkrétan két fontos érzékemtől voltam megfosztva, valahogy mégsem éreztem magam vaknak vagy épp süketnek. Akármilyen hülyén is hangzik, de érzékenyebbnek éreztem magam, mint valaha.

De nem sebezhetőbbnek.

Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem, úgy éreztem egyre jobban a világot magam körül. A karjaimon figyelmeztetés nélkül felemelkedtek a szőrszálak, ahogy megmagyarázhatatlan okból, de veszélyt észleltem. Nem tudnám megmondani, honnan, de tudtam.

Egy apró mozdulattal bekapcsoltam a kezemben lévő fénykardot és támadóállásba rendeztem magam. Eddig nem vettem észre, de a fejem hátuljában mintha duruzsoltak volna – az érzés nagyon hasonló volt ahhoz, amit azon a bizonyos estén éreztem. Egy pillanatra elfogott a pánik, de egy-egy mély légvétellel lenyugtattam magam.

Semmi baj, Hyejin. Nem vagy őrült. Csak át kell adnod magad neki – gondoltam magamban és hagytam, hogy ellazuljak.

A veszélyérzet most már szinte égette a bőröm, és az egész testem megfeszült a tudattól. Tudtam, hogy jön.

És ekkor éreztem valamit. Mindenféle logikus magyarázat nélkül emeltem meg a kardot és pördültem egyet a tengelyem körül. A fénypenge haragos zümmögését még a füldugón keresztül is hallottam, ahogy kivédte a sugárnyalábot, de itt még nem álltam meg. Két pillanattal később már újabb pozícióba helyezkedtem és egymás után hárítottam további három lövést, bármiféle tudatos gondolat nélkül.

Vak voltam és konkrétan süket. Nem tudhattam, honnan, mikor és mennyit fog támadni az a vacak gömb. De mégis tudtam.

Az utolsó lövés után a penge zümmögése a kezemben elcsitult, a veszélyérzettel egyetemben. Pár másodperc után kikapcsoltam a kardot és felemeltem a kendőt.

Baekhyun állva, halványan mosolyogva tapsolt nekem.

                                                                                                                          *           

-          Tényleg éreztem valamit! Szinte láttam a célpontot!

Úgy ugráltam körbe Baekhyunt az örömömmel, mint egy hiperaktív kiskutya a gazdiját és ez az érzés csak erősödött mikor még mindig azzal a finom mosollyal az arcán beleborzolt a hajamba. Durcás tekintetemre egy szempilláját sem rebegtette meg, helyette felkapta a padlón, kikapcsolt állapotban fekvő gömböt és visszatette a helyére. Mint aki jól végezte dolgát, nagyokat nyújtózva ment vissza a pilótafülkébe és futtatta végig a szemét a monitorokon. Kíváncsiságomtól hajtva követtem, miután letettem a kardot a kezemből, és a széke háta mögött megállva, válla fölött bámultam a színes panelre.

-          Baekhyun?

Válasza egy kérdő hümmögés volt. Idegesen megköszörültem a torkom, hogy biztosan hallható legyen a kérdés, amit készültem feltenni.

-          Mesélnél még a jedikről és a…  

Nem jutott szembe a nevük, de Baekhyun egy pillanat alatt kisegített. Kényelembe helyeztem magam a másik ülésen és vártam a fejtágítást.

-          Sithekről – bólintott. – Persze. Mit akarsz hallani?

Erre majdnem felnevettem. Semmit sem tudtam róluk azon kívül, amit eddig elmondott nekem, minden új volt, bármi érdekelt. Többet akartam tudni ezekről a dolgokról, ha már a saját bolygómtól fényévekre távol, egy űrhajóban ültem. Ez szerintem az arcomra is kiülhetett, mert Baekhyun szó nélkül vágott bele a mondandójába.

  -          Az Erő nem mindig volt ilyen megosztott – kezdett el beszélni csendesen, elrévedve a hipertér kékségében. – Sokáig a Sötét oldal nem is létezett.

  -          Ezt hogy érted? – vágtam közbe.

  -          A Sith rend maga is jedikből állt. Sőt, nem is létezett még a kifejezés. Azonban a Százéves Sötétség idején egy testvérünk másképp kezdett vélekedni a tanainkról.

Fogalmam sem volt, mi az a Százéves Sötétség, de tudtam, hogy ha rákérdeznék, csak elkanyarodnánk az eredeti témától, ami érdekelt, szóval csendben maradtam.

  -          Szerinte az Erő igazi mivolta nem a passzivitásban és a békében volt keresendő, hanem annak pont ellenkezőjében. A Jedi Nagytanács elvetette ezt a filozófiát és kitagadta a Rendből. Később a követőivel megalapította a Sith Rendet. A jedik filozófiájának alapja az önzetlen szolgálat, és az ártatlanok védelme lett, a sitheké pedig az érzelmekre való hagyatkozás és az erőszak. Mindez még a Klón Háborúk előtt több ezer évvel történt.

-          És a fénykard? – kérdeztem kíváncsian. – Miért ezt használjátok? – mutattam az előttünk fekvő fémdarabra.

Baekhyun a kezébe vette kardját és elgondolkozva kezdte forgatni. Sejtettem, hogy azon töri a fejét, miképpen magyarázzon el nekem mindent egy kissé lebutított, konyhanyelvű verzióban.

-          Azt nem tudjuk, hogy pontosan mikor is készült el az első fénykard, de az biztos, hogy egy sith lovagtól származik. A jedik évekkel később adaptálták az ötletet, hogy védekezhessenek vele szemben.

-          Ezt úgy mondod, mintha nem lett volna más esélyük – mondtam kissé összezavarodottan.

Baekhyun megrázta a fejét, és székével a paneltől elfordult, majd a markolaton lévő gombot megnyomva kieresztette a kékes-fehér pengét. Még mindig ámulatba ejtően szép volt, zümmögése tudat alatt biztonságérzetet adott nekem.

-          Egy fénykard ellen csak egy másik fénykard veheti fel a versenyt – mondta halkan, gyengéden lengetve a pengét. – A benne lévő kristály az Erővel együtt olyan erős, hogy mindenen áthatol. Legyen az fa, fém vagy akár egy emberi test, ha az anyag vastag, akkor is csak idő kérdése az egész. Ahogy láttad, a lézerpuskáknak esélye sincs ellene, ahogy semmi másnak a galaxisban.

Baekhyun a markolaton lévő szabályzókhoz nyúlt és ténykedéseinek eredményeképpen a penge meglepő módon hajszálnyira vékonyult, majd pár pillanattal később a kard hegyével óvatosan belekarcolt a hajó falába. A penge úgy vágta a fémet, mint kés a vajat.

-          Nagyon finom és veszélyes fegyver – nézett rám komolyan; arcát megvilágította a kard kék fénye. – Rossz kezekben olyan pusztítást vihet végbe, amit el sem tudnál képzelni. És remélem, hogy soha nem is kell megtapasztalnod.

Nagyot nyelve csak egyet tudtam érteni Baekhyunnal. A kard kikapcsolásával éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek itt a vége.

                                                                                                                              *           

Aznap éjszaka – bár a napszakot csak a saját, belső órám sejtette – nem tudtam aludni. Nem azért, mert kemény volt az ágy, vagy zajos a helyiség. Amennyire puritán és egyszerű volt a hajó berendezése, annyira volt kényelmes az ágy és csendes minden. Nem visszhangzott, nem kattogott semmi, de mégsem jött álom a szememre. Egy ideig még a hátamon fekve, gondolataimba merülve bámultam a fémplafont és próbáltam nem zavarni a közelemben alvó Baekhyunt. Tekintetemet jobbra vetve elrévedtem nyugodt, békés arcán, szemeimmel végigkövetve finom, kissé kerekded állának, pisze orrának vonalát. Mellkasa lassan, egyenletesen emelkedett és süllyedt hosszú légvételei közben. Mélyen aludt. Amit nem is csodálok, tekintve mennyi minden történt a mai nap folyamán. Harcolni, menekülni, összpontosítani kellett és utána még arra is szánt időt, hogy tanítson. Biztosan kimerült.

A lehető leghalkabban hámoztam ki magam a takaróból és keltem fel, nehogy felébresszem a mozgásommal, aztán mezítelen lábakkal hagytam el a hálóhelyiséget és tértem át a pilótafülkébe. Az ablakon túl még mindig a hiperűr kékes-fehér sávjai sodródtak el mellettünk szakadatlanul. Leülve Baekhyun kényelmesebb, vezetői székébe magam alá húztam a lábaim és kibámultam az üvegen.

Még mindig alig tudtam elhinni, hogy jelenleg egy űrhajó utasterében tartózkodom, amely a fénysebességnél is gyorsabban száguld egy olyan ismeretlen bolygó felé, ahol még ismeretlenebb táj és emberek – inkább lények – fogadnak majd, ki tudja, hogyan. Szörnyen egyedül éreztem magam, kiszakítva abból a közegből, amit egyedül ismertem, jelenleg csupán Baekhyun volt az egyetlen biztos pont az életem ezen szakaszán. Nem tudtam, mi vár rám, sem azt, hogy mit fogok tenni, ha leszállt ez a rettenet nagy űrkolosszus. Vajon egyáltalán hazajutok valaha?

Elmélkedésemet halk, sípoló hang és egy villogó gomb szakította félbe a panelen. A viszonylag homályos, sötét, csendes helyiségben szinte ordított az a halk pittyenés is, amit a gép kiadott. Beharapott ajakkal fordultam a hálóhelyiség felé – féltem, hogy Baekhyun felébred a jól megérdemelt pihenéséből, ha még sokáig hallatszik folyamatosan a hang. De a gombot megnyomni nem mertem, hiszen nem értettem semmihez ezen a helyen. Mégis… Baekhyunt nem akartam felébreszteni. A gomb alá írt halvány, alig kivehető írásból semmit nem tudtam kisilabizálni, így egy sóhajjal engedtem a kíváncsiságomnak és imádkoztam, hogy ne rontsam el az egész hajót.

Váratlanul egy kép ugrott fel elém az ablaküvegre, mint egy óriási vetítővászonra, kitakarva a hiperűr kékségét. Első meglepetésem után próbáltam felfogni, mit látok magam előtt. Fehér, kusza tincsek, férfias arc, nyurga, de mégis izmos alak, aggódó kifejezéssel az arcán, ami engem látva hamar komollyá keményült.

-          Baek, mégis mi a francért nem – Te meg ki vagy?

Rendkívül mély hangjában a melegség pillanatokon belül váltott át acéllá, ahogy meglátott. Metsző tekintete keresztülhasított rajtam és megdöbbenve vettem észre egy kék csillanást sötét íriszeiben, ahogy egyre teltek a másodpercek és én még mindig nem voltam képes egy értelmes mondatot kinyögni.

-          É-Én…

-          Azonosítsd magad – követelte még szigorúbb arckifejezéssel. – Hogy kerültél erre az űrhajóra és hol van a pilóta?

-          Én csak –

Egyszerűen nem hagyott szóhoz jutni, annyira erős jelenléte volt. Még levegőt is elfelejtettem venni, annyira megijedtem a nálam nem sokkal idősebb sráctól. Szemei immáron tisztán kékben kezdtek úszni és valahogy éreztem, hogy hiába a távolság, tudna velük fájdalmat okozni nekem. Nem tudom, mikor féltem utoljára ennyire egy embertől, akit életemben akkor először láttam.

-          Figyelmeztetlek – sziszegte fenyegetően. – Ha három másodpercen belül nem adsz jó okot arra, hogy –

Hirtelen egy meleg kéz nehezedett a vállamra, amire oldalra kaptam a fejem. Baekhyun mellettem állt és a kivetítőre vetette tekintetét.

-          Elég – mondta határozottan, gyengéden rászorítva a vállamra, amikor érezte, hogy megremegek. – Ő nem ellenség, fékezd az indulataidat. Megrémíted.

A vonal másik végén lévő személy elfordította arcát és pár mély légvétel után visszafordulva ismét természetes színében játszott a szeme. De én még mindig emlékeztem arra a kék tűzre. Baekhyun ismét szorított egyet a vállamon és ezzel elérte, hogy ránézzek. Arcán nem láttam sem félelmet, sem más érzelmet, ami azt mutatta volna, hogy baj lenne, így kezdtem én is megnyugodni.

-          Hyejin, ő itt arkániai Park Chanyeol – mutatta be a túloldalon figyelő srácot – jedi lovag.

Ez megmagyarázhatta azt az erős kisugárzást, amit éreztem felőle. A srác egész lénye magabiztosságot, határozottságot sugallt, sziklaszilárd jellemet takart.

Baekhyun ezután a monitor felé fordult és a másikra nézett.

-          Chanyeol, ő itt Lee Hyejin – mormogta – a legújabb padawanunk.  

Negyedik fejezet

A halvány árnyat nézve a messzi égbolton éreztem, hogy az arcomból kifut az összes vér. Életemben nem láttam még ilyesmit. Ráadásul a tudat, hogy ez a micsoda valószínűleg Baekhyun miatt van itt, megrémített.

-          Ez meg mégis mi a fene? – suttogtam elhűlve, bénultan figyelve lassú közeledését.

Baekhyun karomnál fogva ragadott meg és kezdett húzni a motor felé, miközben én még mindig félig értetlenül álltam az események előtt. Hagytam, hogy rám adja a sisakot, hogy segítsen felülni a járgányra, de szinte meg sem hallottam, mikor beindította a motort. A lakásig egy szót sem váltottunk: egész idő alatt az égen kirajzolódó alakot figyeltem a hátunk mögött. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni. Főleg, mikor már körülbelül csak egy háztömbnyire lehettünk, és láttam, ahogy a nagy géptestből sok kisebb tör elő, mint valami raj. És ezek immár határozottan közeledtek felénk - őszintén és cenzúra nélkül szólva - a szart is megállítva bennem.

Még sokáig bámultam volna odakint, ha Baekhyun nem kezd el rángatni befelé, sűrű pillantgatások közepette. Ahogy beértünk, és az ajtót kulcsra zártuk, kapkodva kezdett rohangálni a lakásban, akár egy mérgezett egér, míg én kíváncsiságomnak eleget téve az ablakhoz tapadtam.  

-          Mégis mi folyik itt? – kérdeztem hüledezve, nem fordítva el szemem a kinti látványról.

A kis gépek szabad szemmel is jól kivehetőek voltak már; az első egy percen belül landolt az utca közepén, pont azzal az ablakkal szemben, ami mögött én meresztettem a szemem. Félig kíváncsian, félig félelemmel telve figyeltem a további öt-hat jármű érkezését. A legrosszabb sci-fi alien-inváziós filmek szoktak így kezdődni, és komolyan nem akartam, hogy igazam legyen abban, amire gondoltam.  

-          Baekhyun, kik ezek és mit akarnak? – kiabáltam hátam mögé.

Baekhyun egy sebtiben összepakolt táskával jelent meg kezében, és elráncigált az ablaktól, aminek függönyeit sietősen behúzta, miután még egy utolsó, sietős pillantást vetett odakintre.

-          Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsak – motyogta magában, aztán karon fogott és a lakás másik része felé kezdett húzni.

-          Baekhyun, válaszolj már! Baekhyun!

De ő csak hajthatatlanul vonszolt magával. Egy hátsó kijáraton keresztül kijutottunk a ház melletti garázsba, de minden meggyőződésem ellenére nem a bent lévő autóhoz léptünk, hanem Baekhyun egy gombnyomással felfedett egy csapóajtót a padlóban. Szóhoz sem tudtam jutni, csak tátogtam.

-          Ha nem akarsz meghalni, a kérdéseket későbbre hagyod – nézett rám komolyan. – Ígérem, később mindent elmagyarázok, de most siess!

Dörömbölés hangja jutott el a fülembe odakintről, egy robaj, majd szapora lábdobogás.

Baekhyun felmordult tétlenségem miatt és lerántott maga után a lyukba, éppen akkor, amikor a garázs ajtaja kirobbant és fehér páncélos, ijesztően fura alakok kezdtek masírozni befelé.

Ahogy leértem, futni kezdtünk a felé az óriási gép felé, ami hasonló volt az égen látott sci-fi rémhez, de teljesen más felépítésben. Baekhyun rácsapott egy gombra a géptesten, ami így felfedett egy bejáratot rámpával előttem.

-          Befelé és ne mozdulj innen, megértetted? – kiabálta sietősen. – Megpróbálom feltartóztatni kicsit őket! – mondta, aztán már el is tűnt mellőlem.

Nagyon gyorsan történt minden, és egyáltalán nem értettem, mi folyik itt. Valakik üldözték Baekhyunt és nekünk menekülnünk kell – csak ez volt tiszta az egészből.

Baekhyun utasítására beljebb léptem az utastérbe, ami semmire sem hasonlított, amit eddig láttam. Nyomógombok tömkelege, panelek és karok és egy pilótafülkére hasonlító helyiség; hátul pedig egy asztal ülőhelyekkel. Még láttam egy folyosó kezdetét, de oda már nem mertem elnézni. Nem tudva, mit tegyek, lehuppantam a fülkében lévő egyik székre és kibámultam az ablakon.

Majd tágra nyílt szemmel figyeltem az eseményeket.

A helyről, ahol voltam, tökéletes kilátás nyílt a hangárra, ahová lejöttünk a garázsból.

Baekhyun a markában szorított valamit: egy fényes markolatot, és a testtartása támadónak tűnt. A csapóajtón keresztül lassacskán megérkeztek a fehér páncélosok, akik amint észrevették Baekhyunt, a náluk lévő fegyverekkel tüzelni kezdtek.

Ijedtemben felsikoltottam. Nem golyót lőttek ki velük, hanem sárgás-vöröses nyalábokat… mintha lézer lenne. Baekhyun pedig egyedül volt odalenn.

-          Vigyázz! – kiabáltam, bár gondoltam, hogy senki nem hall majd meg.

Amire egyáltalán nem számítottam, az a fényes, kék nyaláb volt, ami előtört Baekhyun markából és sorra hárította a lövéseket. Tátott szájjal néztem, ahogy eszméletlen fürgén, egymás után irányítja vissza a vörös sugarakat a feladójukhoz, akik a találat után eszméletlenül estek össze. A sistergő fekete folt miatt a páncéljukon voltak afelől kétségeim, hogy felébrednek-e valaha.

Baekhyun művészi pontossággal harcolt a kék fénnyel; szinte táncolva hárított minden támadást, pedig a páncélosok túlerőben voltak. Egy csendesebb pillanatban kinyújtotta a kezét az egyik felé, akinek fegyvere azonnal kirepült a kezéből és a hangár másik felére sodródott. Azonnal felkaptam rá a fejem.

-          Az Erőt használta – suttogtam magam elé.

Ahogy figyeltem a kaotikus harcot odalent, egyre észrevehetőbbé vált, hogy a páncélosok előrébb nyomakodnak, Baekhyun pedig fokozatosan hátrál. A következő pillanatban egy erőteljes lökéssel eltaszította az összes fegyverest, majd idegesen körbenézve végül felemelte az elméjével a korábban elrepült fegyvert, amit a szemközti falhoz vágott és a leeresztett rámpához futott. Miközben ámulva néztem, ahogy kinyílik a hangár ajtaja, Baekhyun is megérkezett, kezében a zümmögő fénynyalábbal, amit egy gombnyomással kiiktatott, mikor leült a mellettem lévő ülésbe.

-          Csatold be magad – zihálta. – Ez rázós lesz.

Kecses ujjai végigfutottak a panelen és különböző gombok megnyomása után felvillant a rendszer és felbúgott alattunk a hajó. Még mielőtt bármit kérdezhettem volna, Baekhyun meghúzott egy kart és kiszáguldottunk. Ha nem lettem volna becsatolva, tuti, hogy kirepülök az ablakon és tekintve, hogy a levegőben voltunk –

A LEVEGŐBEN?!!!

Lefagyva néztem, ahogy rendületlenül suhanunk az ég felé, ami egyre sötétebbé és sötétebbé vált a felhőszint elhagyása után. Mikor már teljes feketeség volt az ablakunk előtt, a hajó vészesen rázkódni kezdett, én pedig félelmemben az ülésembe markoltam.

Baekhyun ujjai folyamatosan zongoráztak a panelen, de amikor egy pillantást rám vetett, komoly arckifejezése kissé enyhébbé vált.

-          Nem fog összeesni alattunk, nyugodj meg – mondta higgadtan. – Most jutunk át a bolygód gravitációs mezején, azért rázkódunk.

-          A… A min?! – sipítottam ijedtemben.

-          Hamarosan kiérünk az űrbe. Ha szerencsénk van, hamarabb eltűnünk, mire utolérnek minket.

Ha nem ültem volna, holt biztos, hogy összeesek a sokktól. Az űrbe?! Mint oxigén nélküli légüres tér, sok-sok csillaggal, bolygóval és meteorral?! Aminek a nagy részét a NASA még csak nem is ismeri?! Arról az űrről beszélünk?!

Mégis mi a pokol történik itt és én hogy kerülök ide?!

                                                                                                                                                                                         *           

Baekhyun szavai megerősítették azt, ami kibontakozott a szemem előtt – az, amit még eddig csak könyvekben és a televízióban láttam. A világűr feketesége és rajta a sok ezernyi ragyogó pont: a csillagok. Az ülés karfáiról szinte reflexből szorítottam az arcomra a kezeimet, hogy biztosan tudjam, fizikailag tényleg itt vagyok. A szellemi rész már kezdett kicsit megingani, ahogy figyeltem a kilátást.

-          Ezt nem hiszem el – suttogtam, és mantraként próbáltam ismételni magamban, hogy nem vagyok normális. – Ilyen nincs… Csak álmodom. Nem létezik… Én teljesen megőrültem… Ez nem lehetséges, nem, nem és nem!

A legnagyobb krízishelyzetem közepette rázkódott óriásit a hajó, én pedig bele se mertem gondolni, hogy mitől lehetett ez. Nagyot nyelve fordultam a másik ülés felé, kezeim újra biztos kapaszkodót kerestek az ismeretlen gépben.

-          Baekhyun? – szólaltam meg félve. – Jól gondolom, hogy ez nem a gravitációs… izé… mező volt?

A mellettem ülő halkan elkáromkodta magát és még eszementebben kezdte csapkodni a gombokat, már nem csak az előtte lévő paneleken, hanem már a fölöttünk lévőeken is – amit én egyáltalán nem vettem jó jelnek.  

-          TIE vadászok – morogta kelletlenül. – A Birodalom most nem bízza a véletlenre. Azonnal hiperűrsebességre kell kapcsolnunk, vagy baj lesz.

-          Hiper… mi?!

Baekhyun felállt a székéből és a fülke egyik hátsó része felé indult. Közben újabbat rázkódott a hajó és majdnem elvesztette az egyensúlyát. Feltépte az egyik fémlapot és kihúzott egy adag kábelt, miközben magyarázni kezdett.

-          Hiperűrsebesség – mondta újból. – A legtöbb űrhajó képes rá, hogy elérje. Nagyon hasznos, mert ezzel a fénynél is gyorsabban lehet utazni. – A kábeleket forgatva ismét elfojtott egy szitkot az orra alatt. – Hyejin, világít egy kék gomb a panelen?

-          M-Mi? – kérdeztem vissza ijedten, amivel Baekhyunt akaratlanul is csak feszültebbé tettem.

-          Nézd meg, hogy világít-e! – förmedt rám, túlkiabálva a találatok harsogását.

Kicsatoltam magam és átbotladoztam a másik székbe. A rázkódások immár egyre erőteljesebbek és gyakoribbak voltak. Rávetettem egy pillantást a panelre, de mindenütt csak piros, narancssárga és egy-két zöld fényt láttam.

-          Nem látok kéket – válaszoltam hátra, mire Baekhyun belerúgott a falba, ami óriásit döndült.

-          Ez a rohadt ócskavas! – kiabálta feszülten. – Soha többet nem utazok JM-5K típussal! „Hosszú utazásra ez a legalkalmasabb! Jobban fogod szeretni, mint egy X-szárnyút!” – mondta elváltoztatott hangon, valakit utánozva, majd felmordult. – És arról ki szólt, hogy a hiperhajtómű semmit sem ér?! És hogy nincsen lézerágyú?! Először kidob ezen az istenverte bolygón, most meg még javítás után is vacakol!

A kábeleket nézegetve megszólalt egy sípoló hang, amire beleverte a fejét a falba.

-          A védőpajzsunk is mindjárt leválik. Hát ez egyszerűen fenomenális!

Bár még mindig rázkódott a lövésektől a hajó és veszélyhelyzetben voltunk, el kellett fojtanom egy mosolyt Baekhyun viselkedésére. Amióta csak ismerem, rendkívül higgadt és nyugodt volt mindennel szemben, amitől kicsit úgy éreztem, hogy távolságtartó. Most azonban az igazi arcát látom magam előtt, és bár látszik rajta, hogy eszméletlenül ideges… ahhoz képest rettentően aranyos.

Gondolataimat a szemem sarkában észlelt kék fény zavarta meg. A panelen felvillant egy olyan négyszögletes gomb, ami mindeddig sötét volt.

-          Világít! – kiabáltam hátra, mire Baekhyun már mellettem is termett.

-          Hála istennek – morogta, majd ujjai újra a gombokra tévedtek.

Pár pillanat és jó pár rázkódás múlva oldalba bökött és rámutatott egy karra. Egy biztató fejbiccentés után már egészen biztos voltam benne, hogy azt akarja, hogy húzzam le, szóval így is tettem. 

Körülöttünk megannyi fényes sáv jelent meg, és a kék szín lassan átvette az uralmat a világűr feketesége fölött. Nem tellett bele három másodperc és a hajót elnyelte a kékség. 

                                                         *     

      

Baekhyun fáradtan hátraballagott az utastérbe és levetette magát a helyiség egyetlen asztalát körülvevő ülések egyikére. Fejét egy nagy sóhajjal, fáradtan hajtotta a széke támlájára és lehunyta szemeit. Ránézve az ablak mögötti kék térre és tudva, hogy a látvány nem fog változni egy darabig, követtem példáját és mellé telepedtem.

Azonban a csendet jó ideig nem törtem meg. Tudtam, hogy Baekhyun szörnyen feszült volt a kialakult harchelyzet miatt és nem akartam számára biztosan idegesítően triviális kérdésekkel bombázni. Inkább én is azzal foglalkoztam, hogy próbáltam lecsendesíteni az adrenalin miatt hevesen dobogó szívemet és véremet.

-          Valószínűleg nyugodt utunk lesz – szólalt meg végül váratlanul. – Nem hiszem, hogy bemérték a koordinátákat, ahová tartunk.

-          Értem.

Nem tudtam, mit is mondhatnék, így csak ennyi tellett tőlem. Teljesen össze voltam zavarodva és nem tudtam, mi is lesz ezután. Kérdezni azonban nem mertem. Helyette ismét körbenéztem magam körül; az űrhajó – mert most már sejtettem, mi ez – belsejében. De igazából már majdnem mindent láttam. Hamarosan tudtomon kívül Baekhyunt kezdtem vizslatni, majd az asztalra lerakott fegyvert, amivel korábban harcolt.

Most nem tört ki belőle az a kékes nyaláb, amit a hangárban láttam, csupán a markolat fénylett az utastér gyér fényében. Fémből volt és látszólag alaposan megmunkálhatták; oldalán ismeretlen írás karaktereire lettem figyelmes. Ezen kívül egy gomb és két csavar szerű szabályzó foglalt helyet rajta, és persze az akasztó, amivel Baekhyun az övére függesztette az eszközt. Egyszerűnek tűnt, de még sohasem láttam hasonlót.

-          Fénykard – mormogta hirtelen Baekhyun, amire felé fordítottam a fejem, kissé kínosan érezve magam, amiért valószínűleg már jó ideje engem nézett. – Vagy lézerkardnak is hívhatod.

Intésére óvatosan kezembe vettem a markolatot és megnyomtam a rajta lévő gombot. Persze nagyon vigyáztam, hogy messzire tartsam magamtól és nem is mozgattam vele a kezem. A búgó, zümmögő kék fény lefogadtam volna, hogy úgy hatolt volna a húsomba, akár a kés a vajba, ha valamit elbaltázok. Mindenesetre elbűvölve néztem a körülbelül egy méternyi hosszú, fényes pengét.

-          Csak a jedi lovagoknak van fénykardjuk? – kérdeztem, inkább ezt a kifejezést használva.

Sokkal jobban illett rá, mint a lézerkard. Baekhyun megrázta a fejét, mire meglepetten felhúztam a szemöldökeim.

-          Nem – mondta csendesen. – Az Erő mindkét oldalán használják. Csak a színük különbözik és a megmunkálási módjuk.

-          Szóval akkor van egy fénykardgyár a sitheknek és a jediknek is? – kérdeztem szórakozottan, miközben lengetni kezdtem kicsit a pengét próbaképpen.

Baekhyun egy mozdulattal kikapcsolta és elvette a kezemből, még mielőtt kiszórakozhattam volna magam. Az övére helyezte és felegyenesedett ültében.

-          A fénykardokat nem lehet futószalagon gyártani – mondta komoran. – Minden használó maga készíti el a sajátját.

Meghökkenve mutattam az övén függő tárgyra majd rá.

-          Szóval ezt te csináltad? – kérdeztem; hangomba csodálat vegyült, amire Baekhyun halványan elmosolyodott.

-          Ezzel a két kezemmel – mutatta fel végtagjait. – Több hónapba telt, mire összeraktam. Habár ma már valószínűleg néhány hét alatt meg tudnék egyet csinálni.

Egyből végigszánkázott a gerincemen az izgalom. Közelebb húzódtam hozzá és a legszebb tekintetemet vetettem rá. Láttam rajta, hogy meglepődik, de hátha beválik a kiskutya szemem.

-          Nekem is csinálsz egyet? – kérdeztem reménykedve, de Baekhyun ellenállt.

-          Még nincs itt az ideje – mondta. – Majd ha normálisan tudod használni az Erőt, esetleg készítek neked egy gyakorlókardot, de addig ne is álmodj róla.

Látva lebiggyedt ajkaimat felsóhajtott és összeborzolta a hajam, amit nagyon nem toleráltam.

-          De ha gondolod, elkezdhetjük a gyakorlást – motyogta. – Végül is van időnk.

-          Ez az! – kiáltottam fel diadalittasan, amire Baekhyun megrázta a fejét.

Miután felállt mellőlem, kinyitotta az egyik fém lapot a falban és kotorászni kezdett valami után. Elképesztően boldog voltam, hogy végre csinálhatok valamit, ami bizonyíthatja, hogy valóban megvan bennem a képesség, hogy olyanná váljak, mint Baekhyun.

-          Egyébként mi volt ez az egész odalent? – kérdeztem immár sokkal nyugodtabb lélekkel, utalva a Földön történtekre.

-          Hova a fenébe – Hát, igazából hosszú történet – hallottam Baekhyun elfojtott hangját a szekrényből.

Miután kicsit győzködtem, megadta magát és hajlandó volt elmagyarázni mindent.

-          A lényeg annyi, hogy a galaxist jártam más Erő-használók után, üldözőktől hajtva, amikor ennek a tragacsnak – veregette meg az űrhajót – bedöglött a hiperhajtóműve és kidobott a hipertérből. Pont a te bolygódnál.

-          És mit csináltál? – kérdeztem.

-          Mit tehettem volna? – sóhajtotta. – Le kellett szállnom és megjavítanom a kárt. Hála istennek egy barátom élt a környéken, tőle kaptam meg egy időre a házat is, meg a javításhoz pár kelléket. Aznap este találkoztam vele utoljára, mikor te előadást tartottál a sikátorban.

Baekhyun kiemelkedett a fémlap takarásából és diadalittasan elmosolyodott, nézve a furcsa fémgömböt a kezében.

-          Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ebben a rendszerben is találok olyan lényt, akivel ott van az Erő – vallotta be halkan. – Kissé meglepődtem. A többit nagyjából tudod, hiszen te is részese voltál.

-          És a harc a hangárban? – kérdeztem komoran. – Hogy találtak rád?

-          Valószínűleg megpróbálták bemérni, merre mehettem és követtek a hipertérben – rántott vállat.

Oldalra billentett fejjel próbáltam felfogni ezt az egész „hiper-szuper-über-tér” dolgot, de csak megfájdult tőle a fejem. Vajon okkal nem tudunk mi emberek ilyesmikről?

-          A hipertér bonyolult – bólintott ki nem mondott szavaimra Baekhyun. - Elég, ha csak egy órával később indultak utánam, ennyi késlekedés is pár nap eltérést okozhatott, ezért találtak csak most rám.

-          Ezt nem értem – motyogtam csalódottan, de Baekhyun türelmes volt.

-          Olyan, mint a villámlás – magyarázta. – Előbb látod a fényt és utána nem sokkal hallod a dördülést, igaz? Közel egy időpontban történik a kettő, mégis később érkezik az érzékszerveidhez. Ugyanez van a fény- és hiperűrsebességgel. Mivel óriási távolságokat, viszonylag rövid idő alatt teszel meg, a legkisebb eltérés is – kilépve a mezőből – óriásinak hathat. Érted már?

-          Azt hiszem – motyogtam.

Baekhyun elégedetten biccentett. Visszatérve mellém lerakta az asztalra a fémgömböt és várakozón rám függesztette a tekintetét. Mikor megkérdeztem, mi volt az, a fém alján bekapcsolt egy gombot, amitől magától felemelkedett a levegőbe. Mindenféle szárnyak nélkül. 

Igazából már meg sem kellett volna lepődnöm, hogy az a gömb is tudott repülni. Éppen a világűrben utaztam egy igazi űrhajón, lepipálva a NASA-t és minden űrkutatót együtt véve. Mit nekem egy repülő tárgy? 

-          Ez egy gyakorlógömb – magyarázta Baekhyun, tekintetével figyelve mozgását. Olyan volt, mint egy szürke, szárnyak nélküli dagadt cikesz. - Az Erő érzékelésében tud segíteni, ami neked most hasznos lenne.

-          Hogy működik?

Baekhyun felállított a helyemről és beállított a helyiség közepére.

-          Látod rajta azokat a pillanatra megjelenő kis lyukakat? – mutatott a gépre, én pedig bólintottam. – Bármelyikből kilőhet egy sugárnyalábot. - Értelmes tekintetemre megpróbálta érthetően elmagyarázni a dolgot. – Tudod, olyasmit, amit a fehér rohamosztagosok sütöttek el a sugárvetőjükből a hangárban.

Ijedtemben hátrahőköltem és Baekhyun teste mögé próbáltam rejtőzni a kis gép elől. Ha az a kis vacak olyanokat tud lőni, mint azok a páncélosok, én nem kérek ebből. Még élni akarok.

-          Ne félj, sokkal gyengébb változat – nevetett a hezitálásomra, és maga mellé húzott. – Olyan, mint egy csípés. Nem öl meg.

-          Mi a feladat? – sóhajtottam kelletlenül, beletörődve az egészbe.

Baekhyun erre a kérdésemre a zsebébe nyúlt és elővett egy fekete anyagot belőle, majd legnagyobb megrökönyödésemre bekötötte vele a szememet. Még mielőtt tiltakozhattam, vagy levehettem volna a kendőt, Baekhyun lefogott és közelebb hajolt hozzám. Közelsége enyhén zavaró volt, ahogy teljesen behatolt a személyes terembe.

-          A feladatod az, hogy a kardommal hárítsd a lövéseket anélkül, hogy eltalálnának – monda.

-          De ezért miért kell bekötni a szemem? – nyavalyogtam. – Így semmit sem látok.

-          Még nem – mondta Baekhyun sejtelmesen. – Hallgass az ösztöneidre és sikerülni fog.

Megéreztem, ahogy kezembe adja a fénykard markolatát; hűvössége most nem volt annyira nyugtató, mint pár perccel ezelőtt. Ujjamra rányomva segített bekapcsolni az eszközt, ami szokásos hangjával felzümmögött, megszakítva a csendet.

-          Baekhyun, én ezt nem tudom megcsinálni – mondtam kétségbeesetten. – Le fogom magam szúrni, vagy halálra lövetem magam ezzel a –

-          Én tudom, hogy sikerülni fog – szakított félbe meleg hangján, ami végigbizsergette a gerincem. – Bízok benned.

Egy sóhajt hallatva megadtam magam és valamiféle támadóállásba álltam, próbálva biztatni magam, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy beégek Baekhyun előtt. De valamiért ettől egyáltalán nem lettem nyugodtabb.