Ötödik fejezet

-          Hyejin.

Akármennyire türelmes embernek ismertem meg Baekhyunt, kihallottam a hangjából a fáradtságot, ami valószínűleg exponenciálisan nőtt a bénázásom kezdete óta. Csüggedten kapcsoltam ki a kardot és fordultam még mindig bekötött szemmel arra, ahol őt sejtettem. A lehető összes tagom sajgott a rengeteg találattól, amit kaptam. Igaz, hogy csak egy csípés volt mindegyik, de ahogy a nagy könyvben mondják: sok kicsi, sokra megy.

-          Én próbálom – mondtam, gesztikulálva a kezeimmel. – Én tényleg –

-          Nem – sóhajtotta frusztráltan. – Amit te csinálsz, az hadonászás. A füleddel akarod megmondani, honnan fog a gömb támadni.

Mérgesen feljebb rántottam a homlokomra a szemfedőt és szúrósan ránéztem. Igaz, a hirtelen jött gyér fény a sötétséghez képest kissé meglepett, úgyhogy egy ideig csak hunyorogtam. Egyszerűen tudtam, hogy én ehhez béna leszek. Mégis, egyáltalán hogy gondolta, hogy bekötött szemmel képes leszek olyan pontos lövéseket kivédeni?! Ez nem a Broadway, vagy a cirkusz, és én nem vagyok a következő csodagyerek!

-          Akkor mégis mit kellene csinálnom? – fújtattam. – Ha nem a fülemmel kéne megmondanom, hol van az a hülye kütyü, akkor mivel?! Hogy?!

Baekhyun felállt a helyéről és hetykén leporolgatta magát, mielőtt újra elindult a falban lévő szekrényhez turkálni.

-          Kapcsold ki a tudatos éned – mormogta elfojtott hangon. – És hagyatkozz az ösztöneidre.

Nem bírtam megállni; az évek során annyiszor éreztem a felnőttekkel szemben ezt az egyfajta tehetetlen érzést, hogy automatikusan azt az egy dolgot kezdtem csinálni, amit akkor.

Rengetegszer utánoztam az intézetben. Vagy azért, hogy idegesítsek másokat azzal, hogy kifigurázom őket, vagy, mert éppen legyőztek egy vitában, de azért sem hagytam, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó. A legtöbb büntetést leginkább ezekért a gúnyolódásokért kaptam, nem a kihágásokért.

-          Kapcsold ki a tudatos éned – változtattam el a hangom, ahogy orrom alatt fintorogva motyorásztam, kellőképp forgatva hozzá a szemeimet is a mondandóhoz.

Baekhyun feje előbukkant a szekrényből és bár vártam, hogy kikérje magának a dolgot, vagy leszidjon, mint ahogy az intézetben tették, egyik sem történt. Mindössze szótlanul, pislantás nélkül bámult a szemeimbe, tekintete acélszigorúvá keményült. Abban a pillanatban éreztem talán először, hogy mennyire gyerekesen viselkedem. Baekhyun lesújtó pillantása elég volt ahhoz, hogy fülem-farkam behúzzam és lehajtott fejjel, szomorúan kezdjem rugdosni a fémpadlót, mintha az tehetne az én tehetségtelenségemről.

-          Talán nem kellene ezt erőltetnünk – motyogtam megszeppenve. – Látszik, hogy…

Túl béna vagyok ehhez az egészhez – fejeztem be gondolatban megkezdett mondatomat. Ha egyvalamit utáltam az életben az az volt, hogy beismerjem a hibáimat. Ha pedig még egy dolgot kellene mondanom, amit utálok, az a vereség. Nem látom azt, amit Baekhyun látni, hinni vélt bennem, és ez meglepő mód elkeserített. Akármilyen szkeptikus vagyok, ez a jedi dolog megváltoztatta a saját nézeteim. Én akartam, hogy működjön ez az egész.

Mielőtt elemésztett volna a depi, Baekhyun becsukta a szekrényajtót és hozzám ballagott, kezében újabb valamivel – bár zárt ökle miatt nem tudtam, mit is tarthat magánál. Elém érve felemelte a fejem az ujjaival és mélyen a szemembe nézett.

Rendkívül kényelmetlenül éreztem magam, mert a tekintete olyan volt, akár a röntgensugár, elképesztően sebezhető voltam hozzá képest. Erőszakkal szakítottam meg a kapcsolatot és néztem oldalra, mire felsóhajtott.

-          Hyejin – motyogta halkan. – Csak tedd azt, amit mondtam. Lazíts, ne gondolkozz és csak az ösztöneidre hallgass.

-          De nem megy – kezdtem volna ellenkezni gyengén, de Baekhyun elhallgattatott azzal, hogy valamit nyomott az egyik fülembe.

A meglepődéstől szinte rögtön rápillantottam, mert nem tudtam mi lehet az, de Baekhyun arca nyugalmat sugárzott. A kezembe nyomta a másik puha anyagot.

-          Füldugó – magyarázta kérdő tekintetemre.

Mielőtt el nem hangzott kérésének megfelelően beletettem volna a hallószervembe az anyagot, rávetettem egy elég kételkedő pillantást, mert ezt nem gondolhatta komolyan.

-          A látásom nélkül is borzalmas voltam – mondtam kétségbeesetten. – Most meg egy újabb érzékszervemtől akarsz megfosztani?!

Újra az a csendes, kemény pillantás.

-          Jól van, csinálom már – motyogtam lesújtva és beraktam a dugót a másik fülembe is.

Elborított a csend. Ha nagyon koncentráltam volna, még akár a saját agyam kattogását is hallottam volna, ahogy süvítenek benne a gondolatok. De egy sóhajjal megráztam a fejem, próbálva hozzászokni a furcsán üres közeghez és visszahúztam a szememre a szemfedőt.

Totál idiótának érzem magam – gondoltam utoljára, mielőtt nagy levegőt vettem, és lassan kifújtam, hogy az idegességemet csökkentsem.

Azonban rájöttem, hogy nem csak abban segít, ha lélegzem. Valahogy a sötét, a csend és a lassú légzés segített úgy ellazulnom, ahogy korábban nem sikerült. Korábban, az agyam hátuljában, ha akartam, ha nem, éreztem Baekhyun jelenlétét, hallottam a hangokat, amiket a hajó kiadott és akaratlanul is rá stresszeltem az egész szituációra.

Mi lesz, ha elbukom? Mi lesz, ha megöl az a dagi cikesz? Baekhyun mit gondolhat? Mennyire bénán nézek ki így?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak folyamatosan a fejemben és emiatt képtelen voltam lazítani. Viszont most… minden csendes. Nem zavar semmi. És bár konkrétan két fontos érzékemtől voltam megfosztva, valahogy mégsem éreztem magam vaknak vagy épp süketnek. Akármilyen hülyén is hangzik, de érzékenyebbnek éreztem magam, mint valaha.

De nem sebezhetőbbnek.

Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem, úgy éreztem egyre jobban a világot magam körül. A karjaimon figyelmeztetés nélkül felemelkedtek a szőrszálak, ahogy megmagyarázhatatlan okból, de veszélyt észleltem. Nem tudnám megmondani, honnan, de tudtam.

Egy apró mozdulattal bekapcsoltam a kezemben lévő fénykardot és támadóállásba rendeztem magam. Eddig nem vettem észre, de a fejem hátuljában mintha duruzsoltak volna – az érzés nagyon hasonló volt ahhoz, amit azon a bizonyos estén éreztem. Egy pillanatra elfogott a pánik, de egy-egy mély légvétellel lenyugtattam magam.

Semmi baj, Hyejin. Nem vagy őrült. Csak át kell adnod magad neki – gondoltam magamban és hagytam, hogy ellazuljak.

A veszélyérzet most már szinte égette a bőröm, és az egész testem megfeszült a tudattól. Tudtam, hogy jön.

És ekkor éreztem valamit. Mindenféle logikus magyarázat nélkül emeltem meg a kardot és pördültem egyet a tengelyem körül. A fénypenge haragos zümmögését még a füldugón keresztül is hallottam, ahogy kivédte a sugárnyalábot, de itt még nem álltam meg. Két pillanattal később már újabb pozícióba helyezkedtem és egymás után hárítottam további három lövést, bármiféle tudatos gondolat nélkül.

Vak voltam és konkrétan süket. Nem tudhattam, honnan, mikor és mennyit fog támadni az a vacak gömb. De mégis tudtam.

Az utolsó lövés után a penge zümmögése a kezemben elcsitult, a veszélyérzettel egyetemben. Pár másodperc után kikapcsoltam a kardot és felemeltem a kendőt.

Baekhyun állva, halványan mosolyogva tapsolt nekem.

                                                                                                                          *           

-          Tényleg éreztem valamit! Szinte láttam a célpontot!

Úgy ugráltam körbe Baekhyunt az örömömmel, mint egy hiperaktív kiskutya a gazdiját és ez az érzés csak erősödött mikor még mindig azzal a finom mosollyal az arcán beleborzolt a hajamba. Durcás tekintetemre egy szempilláját sem rebegtette meg, helyette felkapta a padlón, kikapcsolt állapotban fekvő gömböt és visszatette a helyére. Mint aki jól végezte dolgát, nagyokat nyújtózva ment vissza a pilótafülkébe és futtatta végig a szemét a monitorokon. Kíváncsiságomtól hajtva követtem, miután letettem a kardot a kezemből, és a széke háta mögött megállva, válla fölött bámultam a színes panelre.

-          Baekhyun?

Válasza egy kérdő hümmögés volt. Idegesen megköszörültem a torkom, hogy biztosan hallható legyen a kérdés, amit készültem feltenni.

-          Mesélnél még a jedikről és a…  

Nem jutott szembe a nevük, de Baekhyun egy pillanat alatt kisegített. Kényelembe helyeztem magam a másik ülésen és vártam a fejtágítást.

-          Sithekről – bólintott. – Persze. Mit akarsz hallani?

Erre majdnem felnevettem. Semmit sem tudtam róluk azon kívül, amit eddig elmondott nekem, minden új volt, bármi érdekelt. Többet akartam tudni ezekről a dolgokról, ha már a saját bolygómtól fényévekre távol, egy űrhajóban ültem. Ez szerintem az arcomra is kiülhetett, mert Baekhyun szó nélkül vágott bele a mondandójába.

  -          Az Erő nem mindig volt ilyen megosztott – kezdett el beszélni csendesen, elrévedve a hipertér kékségében. – Sokáig a Sötét oldal nem is létezett.

  -          Ezt hogy érted? – vágtam közbe.

  -          A Sith rend maga is jedikből állt. Sőt, nem is létezett még a kifejezés. Azonban a Százéves Sötétség idején egy testvérünk másképp kezdett vélekedni a tanainkról.

Fogalmam sem volt, mi az a Százéves Sötétség, de tudtam, hogy ha rákérdeznék, csak elkanyarodnánk az eredeti témától, ami érdekelt, szóval csendben maradtam.

  -          Szerinte az Erő igazi mivolta nem a passzivitásban és a békében volt keresendő, hanem annak pont ellenkezőjében. A Jedi Nagytanács elvetette ezt a filozófiát és kitagadta a Rendből. Később a követőivel megalapította a Sith Rendet. A jedik filozófiájának alapja az önzetlen szolgálat, és az ártatlanok védelme lett, a sitheké pedig az érzelmekre való hagyatkozás és az erőszak. Mindez még a Klón Háborúk előtt több ezer évvel történt.

-          És a fénykard? – kérdeztem kíváncsian. – Miért ezt használjátok? – mutattam az előttünk fekvő fémdarabra.

Baekhyun a kezébe vette kardját és elgondolkozva kezdte forgatni. Sejtettem, hogy azon töri a fejét, miképpen magyarázzon el nekem mindent egy kissé lebutított, konyhanyelvű verzióban.

-          Azt nem tudjuk, hogy pontosan mikor is készült el az első fénykard, de az biztos, hogy egy sith lovagtól származik. A jedik évekkel később adaptálták az ötletet, hogy védekezhessenek vele szemben.

-          Ezt úgy mondod, mintha nem lett volna más esélyük – mondtam kissé összezavarodottan.

Baekhyun megrázta a fejét, és székével a paneltől elfordult, majd a markolaton lévő gombot megnyomva kieresztette a kékes-fehér pengét. Még mindig ámulatba ejtően szép volt, zümmögése tudat alatt biztonságérzetet adott nekem.

-          Egy fénykard ellen csak egy másik fénykard veheti fel a versenyt – mondta halkan, gyengéden lengetve a pengét. – A benne lévő kristály az Erővel együtt olyan erős, hogy mindenen áthatol. Legyen az fa, fém vagy akár egy emberi test, ha az anyag vastag, akkor is csak idő kérdése az egész. Ahogy láttad, a lézerpuskáknak esélye sincs ellene, ahogy semmi másnak a galaxisban.

Baekhyun a markolaton lévő szabályzókhoz nyúlt és ténykedéseinek eredményeképpen a penge meglepő módon hajszálnyira vékonyult, majd pár pillanattal később a kard hegyével óvatosan belekarcolt a hajó falába. A penge úgy vágta a fémet, mint kés a vajat.

-          Nagyon finom és veszélyes fegyver – nézett rám komolyan; arcát megvilágította a kard kék fénye. – Rossz kezekben olyan pusztítást vihet végbe, amit el sem tudnál képzelni. És remélem, hogy soha nem is kell megtapasztalnod.

Nagyot nyelve csak egyet tudtam érteni Baekhyunnal. A kard kikapcsolásával éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek itt a vége.

                                                                                                                              *           

Aznap éjszaka – bár a napszakot csak a saját, belső órám sejtette – nem tudtam aludni. Nem azért, mert kemény volt az ágy, vagy zajos a helyiség. Amennyire puritán és egyszerű volt a hajó berendezése, annyira volt kényelmes az ágy és csendes minden. Nem visszhangzott, nem kattogott semmi, de mégsem jött álom a szememre. Egy ideig még a hátamon fekve, gondolataimba merülve bámultam a fémplafont és próbáltam nem zavarni a közelemben alvó Baekhyunt. Tekintetemet jobbra vetve elrévedtem nyugodt, békés arcán, szemeimmel végigkövetve finom, kissé kerekded állának, pisze orrának vonalát. Mellkasa lassan, egyenletesen emelkedett és süllyedt hosszú légvételei közben. Mélyen aludt. Amit nem is csodálok, tekintve mennyi minden történt a mai nap folyamán. Harcolni, menekülni, összpontosítani kellett és utána még arra is szánt időt, hogy tanítson. Biztosan kimerült.

A lehető leghalkabban hámoztam ki magam a takaróból és keltem fel, nehogy felébresszem a mozgásommal, aztán mezítelen lábakkal hagytam el a hálóhelyiséget és tértem át a pilótafülkébe. Az ablakon túl még mindig a hiperűr kékes-fehér sávjai sodródtak el mellettünk szakadatlanul. Leülve Baekhyun kényelmesebb, vezetői székébe magam alá húztam a lábaim és kibámultam az üvegen.

Még mindig alig tudtam elhinni, hogy jelenleg egy űrhajó utasterében tartózkodom, amely a fénysebességnél is gyorsabban száguld egy olyan ismeretlen bolygó felé, ahol még ismeretlenebb táj és emberek – inkább lények – fogadnak majd, ki tudja, hogyan. Szörnyen egyedül éreztem magam, kiszakítva abból a közegből, amit egyedül ismertem, jelenleg csupán Baekhyun volt az egyetlen biztos pont az életem ezen szakaszán. Nem tudtam, mi vár rám, sem azt, hogy mit fogok tenni, ha leszállt ez a rettenet nagy űrkolosszus. Vajon egyáltalán hazajutok valaha?

Elmélkedésemet halk, sípoló hang és egy villogó gomb szakította félbe a panelen. A viszonylag homályos, sötét, csendes helyiségben szinte ordított az a halk pittyenés is, amit a gép kiadott. Beharapott ajakkal fordultam a hálóhelyiség felé – féltem, hogy Baekhyun felébred a jól megérdemelt pihenéséből, ha még sokáig hallatszik folyamatosan a hang. De a gombot megnyomni nem mertem, hiszen nem értettem semmihez ezen a helyen. Mégis… Baekhyunt nem akartam felébreszteni. A gomb alá írt halvány, alig kivehető írásból semmit nem tudtam kisilabizálni, így egy sóhajjal engedtem a kíváncsiságomnak és imádkoztam, hogy ne rontsam el az egész hajót.

Váratlanul egy kép ugrott fel elém az ablaküvegre, mint egy óriási vetítővászonra, kitakarva a hiperűr kékségét. Első meglepetésem után próbáltam felfogni, mit látok magam előtt. Fehér, kusza tincsek, férfias arc, nyurga, de mégis izmos alak, aggódó kifejezéssel az arcán, ami engem látva hamar komollyá keményült.

-          Baek, mégis mi a francért nem – Te meg ki vagy?

Rendkívül mély hangjában a melegség pillanatokon belül váltott át acéllá, ahogy meglátott. Metsző tekintete keresztülhasított rajtam és megdöbbenve vettem észre egy kék csillanást sötét íriszeiben, ahogy egyre teltek a másodpercek és én még mindig nem voltam képes egy értelmes mondatot kinyögni.

-          É-Én…

-          Azonosítsd magad – követelte még szigorúbb arckifejezéssel. – Hogy kerültél erre az űrhajóra és hol van a pilóta?

-          Én csak –

Egyszerűen nem hagyott szóhoz jutni, annyira erős jelenléte volt. Még levegőt is elfelejtettem venni, annyira megijedtem a nálam nem sokkal idősebb sráctól. Szemei immáron tisztán kékben kezdtek úszni és valahogy éreztem, hogy hiába a távolság, tudna velük fájdalmat okozni nekem. Nem tudom, mikor féltem utoljára ennyire egy embertől, akit életemben akkor először láttam.

-          Figyelmeztetlek – sziszegte fenyegetően. – Ha három másodpercen belül nem adsz jó okot arra, hogy –

Hirtelen egy meleg kéz nehezedett a vállamra, amire oldalra kaptam a fejem. Baekhyun mellettem állt és a kivetítőre vetette tekintetét.

-          Elég – mondta határozottan, gyengéden rászorítva a vállamra, amikor érezte, hogy megremegek. – Ő nem ellenség, fékezd az indulataidat. Megrémíted.

A vonal másik végén lévő személy elfordította arcát és pár mély légvétel után visszafordulva ismét természetes színében játszott a szeme. De én még mindig emlékeztem arra a kék tűzre. Baekhyun ismét szorított egyet a vállamon és ezzel elérte, hogy ránézzek. Arcán nem láttam sem félelmet, sem más érzelmet, ami azt mutatta volna, hogy baj lenne, így kezdtem én is megnyugodni.

-          Hyejin, ő itt arkániai Park Chanyeol – mutatta be a túloldalon figyelő srácot – jedi lovag.

Ez megmagyarázhatta azt az erős kisugárzást, amit éreztem felőle. A srác egész lénye magabiztosságot, határozottságot sugallt, sziklaszilárd jellemet takart.

Baekhyun ezután a monitor felé fordult és a másikra nézett.

-          Chanyeol, ő itt Lee Hyejin – mormogta – a legújabb padawanunk.