Harmadik fejezet

Nem tudom, mi ütött belém, hogy azt gondoltam, könnyen kijutok majd a lakásból. Semmin nem gondolkoztam. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy nekem most el kell innen mennem. Muszáj.

Az ajtóhoz érve viszont tisztán hallottam a zár kattanásának hangját, ahogy magától elfordul, és már tudtam, hogy ez nem fog sikerülni. Erőszakosan rángattam meg a kilincset ennek ellenére, mert hátha. Amikor az ajtó nem mozdult semmit, kétségbeesetten más kiutat kezdtem keresni és próbáltam figyelmen kívül hagyni a kanapénál teljes nyugalomban, karba tett kézzel álló Baekhyunt.

Szerencsétlenségemre a nappali ablakai mind az ő közelében voltak; hogy eljussak hozzájuk, el kellett volna mennem mellette, amire jelen pillanatban nem voltam hajlandó. Patthelyzet.

Úgy tűnt, órákig ott álltunk egymással szemben és csak néztük a másikat; én félig rettegve, ő halálosan nyugodtan. Egyikünk sem szólt, én pedig kezdtem megőrülni. Valószínűleg így érezhetik magukat az állatok, amikor hirtelen kennelbe, illetve ketrecbe zárják őket.

Aztán Baekhyun nagy sóhajával megtörte a csendet és lassú léptekkel megindult felém, míg én próbáltam magamat a bejárati ajtó falapjába préselni, nem sok sikerrel. Felálltak a szőrszálak a karomon, ahogy arra gondoltam, ismét sarokba szorítottak, egymás után immár kétszer. Nagyot nyelve reméltem, hogy most sikerül megőriznem a hidegvéremet és nem borulok ki, de már éreztem, hogy ez nem fog sikerülni.

-          Ne merészelj közelebb jönni! – sziszegtem harciasan és reméltem, hogy nem hallotta, amikor megbicsaklott a hangom. – Maradj ott!

Természetesen nem hallgatott rám és láttam, hogy még azelőtt kell cselekednem, hogy az ajtóhoz passzírozna, ezért a pillanatnyi esélyt kihasználva ki akartam kerülni és az ablakhoz futni. Az se érdekelt, ha a saját testemmel kell majd kitörnöm, ki akartam jutni, és ezért bármit képes lettem volna elviselni. Ahogy azonban megindultam volna, a lábaim nem mozdultak, mintha odaragadtak volna a padlóhoz. Tágra nyílt szemmel próbáltam kézzel megmozdítani őket, de semmi sem használt.

-          Te csináltad, igaz? – kiabáltam a tőlem körülbelül egy méter távolságban álló Baekhyunra. – Ez nem vicces, eressz el!

-          Nem, biztosnak kell lennem – mormogta, mire felhorkantam és továbbra is próbálkoztam a kiszabadításommal.

-          Mégis mi –

Olyan gyorsan került elém, hogy a torkomra akadt a szó és bennem rekedt a levegő. Nem tudtam, hogy tudatosan csinálta-e, de a jelenléte egyszerűen kiszívta belőlem az erőmet, meg se bírtam mozdulni pár másodpercig. Tehetetlenül figyeltem, ahogy jobb keze mutató és középső ujját a halántékomra vezeti és lehunyja szemeit; gyenge ütlegeléseim a mellkasán semmit sem használtak, sőt a maradék lelki erőmet is „elvette”, mikor röntgenszemei felnyársaltak kinyitásuk után.

Nem tudom megfogalmazni, mit láttam bennük, de úgy éreztem, egy porszem vagyok hozzá képest. Ha nem passzírozott volna félig az ajtónak, teljesen biztos, hogy összecsuklottak volna alattam a lábaim.

Bármire is számítottam ettől a furcsa embertől, arra álmomban sem gondoltam volna, hogy pillanatokon belül azt fogom érezni, mintha valaki mászkálna a fejemben, szó szerint. Baekhyun továbbra is tartotta velem a szemkontaktust: pupillái akkorára tágultak, hogy úgy éreztem, magukba szívnak. A lépegetés a fejemben rendkívül kellemetlen volt, könnyekkel a szememben szorítottam meg minden erőmmel Baekhyun mellettem lévő karját, csendben könyörögve, hogy engedjen el, de nem tette. Egyre hátrébb és hátrébb éreztem érintéseit, az ott lévő nyomástól fennakadtak a szemeim. Megmagyarázhatatlan módon éreztem, hogy valami próbál küzdeni a betolakodó ellen, de az egész elviselhetetlenül fájt. Fogalmam sem volt, mit akarhat Baekhyun, de ha az volt a célja, hogy megöljön, valami kíméletesebb módszert is kitalálhatott volna.

Aztán csend lett – mind a fejemben, mind körülöttem. Baekhyun jelenlétének eltűnésével levegőért kapkodva rogytam a padlóra és igyekeztem lenyugtatni magamat, megállítani a tagjaim remegését. Félve néztem szét a nappaliban utána, és meg is találtam az egyik szemközti falnál ülve, furcsa módon ugyancsak gyatra állapotban. Tekintetem a mögötte lévő falra esett, amelyen kis repedések futottak szerteszét. Csak ekkor észleltem, hogy mekkora távolság lett köztünk: míg ő immár a konyha melletti falat támasztotta – tőlem majdnem tíz méter távolságra -, addig én a helyemen maradtam a bejárati ajtónál. Mégis hogy került ennyire messzire tőlem?

-          Jól vagy?

Úgy nézek ki szerinted?!

A kérdést zihálva tette fel, fáradtan nekidöntve a fejét a falnak, de nem vette le rólam a tekintetét. A szeme immár újra az a meleg, barna árnyalat volt, ami kezdetekben ellazított. Azonban ezek után képtelen voltam megnyugodni tőlük. Baekhyun lassan feltápászkodott és újra felém indult és ezúttal pár könnycsepp legördült az arcomon, hiába minden makacsságom, hogy a könnycsatornáimban tartsam őket. Csukott szemmel vártam újra azt a rémisztő érzést.

Baekhyun azonban olyan gyengéden érintett meg és karolt fel a padlóról, mintha egy darab porcelán lennék. Kissé botladozó, bizonytalan lépésekkel fektetett le a kanapéra és hátranyújtva a kezét, csodálva figyeltem, ahogy a tévé mellett lévő dísznek hitt ásvány a markába repül.

Nem ellenkeztem, amikor mellém települt és akkor sem, amikor a kristály és az egyik keze vöröses fénybe borult és közelíteni kezdte felém.

-          Semmi baj – motyogta Baekhyun biztatóan, amikor a könnyeim nem akartak apadni. - Segíteni akarok.

Elképesztően kába és erőtlen voltam, így ha akartam volna, se tudtam volna ellökni magamtól. Nemtetszésemnek nyöszörögve adtam hangot, de ahogy rám tette a fénnyel burkolt kezét, elcsendesedtem. Éreztem, ahogy a meleg hullámokban terjed végig a testemen, a fájdalmasabb részeken megállva és lassan pulzálva. A fejem hasogatása kezdett csitulni, ahogy a bokámban lévő sajgás is. Minél tovább éreztem a hőt, annál inkább hagyott el a fájdalom és kerített hatalmába valami békés érzés. Szinte lebegtem.

-          Ez az – suttogta, és óvatosan megsimította a fejem. – Pihenj.

Mintha csak parancs lett volna, azon nyomban elszunnyadtam.

                                                                                                                                                                                         *           

Amikor felébredtem, már teljesen rendben voltam, nem fájt semmim, nem voltam fáradt, nyoma sem volt annak, ami történt. Kipislogva az álmot a szememből, Baekhyunt láttam magam előtt, aki valahonnan tudta, hogy felébredtem, mert felnyitotta pilláit és kutatón a szemembe nézett.

-          Minden rendben? – kérdezte halkan. – Megnyugodtál?

Bágyadtan bólintottam és a kristályt tartó kezét kezdtem bámulni. Felettébb érdekesnek tűnt.

-          Mit csinálsz? – küszködtem ki magamból a szavakat, a hangom szörnyen recsegett.

Ahogy észrevette, hogy mi iránt érdeklődöm, becsukta a markát. A kőből kiáradó fény lassan halványulni kezdett.

-          Már semmit.

A homlokomon nyugvó tenyér kezdte elveszítette a belőle kiáramló hőt, és önkéntelenül is próbáltam keresni az érintését, hátha érezhetnék még némi maradék melegség foszlányt. A próbálkozásomat egy óvatos simítással szerelte le, majd távolabb húzódott.

-          Hamarosan visszaáll a rendes test hőmérsékleted és nem fogsz tovább fázni. Mindjárt jövök.  

Még mielőtt azonban felállt volna, amennyire csak erőmből tellett, a karjára markoltam és nem engedtem el. Válaszokra volt szükségem, és nem fogom hagyni, hogy pont most sétáljon el. A fejemben kavargó rengeteg kérdés közül kiválasztottam az egyiket, ami borzasztóan érdekelt.

-          Mégis mi a jó büdös francot csináltál? – suttogtam, elmémben még mindig eleven képekkel a korábbi „támadásáról”.

Baekhyun nagyot sóhajtott és visszaült mellém a kanapéra, és anélkül, hogy rám nézett volna, babrálni kezdte a vörös kristályt a kezében. Bármennyire is nem akartam elhinni, úgy tűnt, bűntudata van.

-          Nem hagyhattam, hogy elmenj innen – motyogta. – Addig nem, amíg nem voltam bizonyos benne.

-          Miben?

-          Abban, hogy tényleg Erő-használó vagy – nézett rám komolyan és elrakta a zsebébe a követ.

Bár még mindig kíváncsi voltam, miért világított az a vacak, voltak ennél fontosabb kérdéseim is. És addig biztos nem hagyom békén Baekhyunt, amíg legalább a felére nem válaszolt. És ezt szerintem ő is tudja.

-          Mi az az… Erő?

-          Az Erő egy eleven lények alkotta energiamező, amely körülvesz és áthat bennünket. Ez az, ami a galaxist összetartja. Egy jedi lovag hatalmának a forrása.

-          Ami te is vagy – mutattam rá, mire bólintott.

-          Így van.

Érlelgettem magamban, amit mondott, de egyelőre egyáltalán nem értettem. Baekhyun szemei furcsán csillogtak, miközben figyelte minden rezdülésemet, majd elnézett a lakás plafonja felé.

-          Nem hiszel nekem – jelentette ki teljes bizonyossággal, mire bólintottam. – Miért?

-          Semmi olyasmiben nem hiszek, aminek nincs racionális, tudományos magyarázata – rántottam vállat. – Nem hiszek a teremtéstörténetekben, Istenben, az angyalokban és semmilyen feljebbvaló lényben, amit az emberek azért találnak ki, mert gyengék hinni saját magukban. A te „Erőd” pont ugyanolyan humbug, mint a többi.

Baekhyun elgondolkozva hümmögött. Láttam, hogy megérti a véleményemet, de valahogy éreztem, hogy mégis ellenkező állásponton van. Ez be is bizonyosodott, ahogy rám pillantott, furcsa fényekkel a szemében.

-          Akkor hogy tudtál a másik falhoz lökni, anélkül, hogy használtad volna a kezed?

Na, látod Baekhyun, ez engem is rohadtul érdekelne.

Bármennyire is abszurdnak tűnt, tudtam, hogy ő miatta nem tudtam mozdulni a helyemről és valahogy a fejemben is járt, amiért mellesleg még mindig pipa voltam.

-          Nem tudom, de nagyon örülnék, ha elmagyaráznád – morogtam rá, mellkasomra fonva kezeimet. – Remélem, van egy nagyon ütős indokod arra, hogy miért csináltad azt, amit csináltál.

Nem érdekelt, hogy bunkó voltam, igazán megérdemelte, hogy így viselkedjek vele. Baekhyun nagy levegőt vett és egy sóhajjal beszélni kezdett.

-          Sajnálom – mondta csendesen, mire felhorkantam. – Én csak tesztelni akartam –

-          Tesztelni? Baekhyun, az agyam a szemüregeimen keresztül akart távozni, akkora nyomás volt benn! – kiabáltam. – Mégis mi a jó büdös francot akartál tesztelni, amihez ez kellett?! És egyáltalán hogy vagy képes erre?!

Láttam rajta, hogy az ajkai vékony vonallá préselődnek a visszafojtott indulattól, de egy szusszanással elengedte a dolgot.

-          Megengeded, hogy megmagyarázzam? – kérdezte feszülten, mire biccentettem.

-          Hajrá.

-          Ha nem akartál volna elrohanni, mindez sokkal kevésbé lett volna kellemetlen mindkettőnknek – mormogta. – Csak meg akartam tudni, mekkorák a képességeid.

-          És ehhez az kellett, hogy lebénítsd a testemet és belemássz az agyamba? – akadtam ki, de leintett.

Meleg, barna szempárja, komolyan rám vetült; úgy éreztem, mintha egy finom szellő átsuhant volna a tudatomon és magával vitte volna a feldúlt érzéseimet. Dühös akartam lenni, hogy megint ezt csinálja, de nem tudtam.

-         

Az agyad hátsó részében van egy csomó, ami teli van midichloriánokkal – mondta komolyan.

-          Midi –

Nem ismertem a kifejezést, sose hallottam. Vagy csak nem figyeltem biológia órán?

-          A midichloriánok az Erő anyagi hordozói egy szervezetben. Szimbióták. Ártalmatlanok, de egyedül miattuk tudunk kapcsolatba lépni az Erővel - magyarázta.

-          Bogarak vannak az agyamban? – hüledeztem, de elhallgattatott.

Látom, hogy fárasztalak, de nekem nem minden olyan egyértelmű, jedikém.

-          Nem azok – válaszolta a kommentemre, majd folytatta a magyarázást. – Úgy lehet a legbiztosabban megállapítani valakiről, hogy birtokolja-e az Erőt, ha az elméjében megkeressük ezt a csomót és nyomást fejtünk ki rá. Ha egyszerű ember az illető, semmi sem történik. Ha Erő-érzékeny, egy ösztönszerű védekező mechanizmus lép fel, ami egyszerűen eltaszítja a betolakodót.

Tehát nem vagyok egyszerű ember. Pazar.

-          Tény, hogy elragadtattam magam – sóhajtotta. – Ezt a technikát teljes nyugalomban kell csinálni. De úgy gondoltam, veszélyhelyzetben jobban látom, mit tudsz. Nem számítottam arra, hogy fájdalmat okozok – motyogta. – Kihasználtam, hogy még nem tudsz kizárni másokat az elmédből, és ezt röstellem.

Nem tudom, meddig bámultam a feje mellett makacsul a falat, de végül felsóhajtottam. Bocsánatot kért és ez a lényeg.

-          És a kő?

Baekhyun elővette a zsebéből és eljátszotta a korábbi fényműsort, azzal a különbséggel, hogy most már éberebb voltam és sokkal kíváncsibb.

-          Kaiburr kristály – mondta. – Az Erőt gyógyításra is tudod használni, és ez segít felerősíteni a képességeidet. De szörnyen ritka darab.

Megtámaszkodva a karjában, felhúztam magam ülő helyzetbe és nagyot sóhajtottam. A korábbi kis akciótól és a sok beszédtől teljesen kiszáradt a szám. Már éppen mondani akartam volna Baekhyunnak, hogy töltök magamnak egy pohár vizet a csapról, amikor ismét észrevettem a konyha melletti fal állapotát. Annak lökte neki az elmém, erőm, vagy bármim Baekhyunt. Úgy, hogy megrepedt a vakolat.

-          Ezt én csináltam? – suttogtam halálsápadtan, csak, hogy biztos legyek, hogy ez nem tévedés, amire Baekhyun helyeslően bólintott.

Mosolya bár kissé fáradt volt, de lehetett érezni rajta azt a fajta büszkeséget, amit akkor érzel, amikor valaki ellen megnyersz egy óriási vitát. Amikor a saját érveivel győzöd le az ellenfeled.

-          Most már elhiszed?

Nem tudtam mást tenni.

                                                                                                                                                                                         *           

Az elveim megsemmisítése után egyszerűen nem tudtam, mit is kellene mondanom. Csak ültem ott a kanapén és bámultam magam elé. Egész életemben úgy nőttem fel, hogy semminek és senkinek nem hittem, aki akármilyen módon irányíthatta volna az életem. Ezt teszi az, ha az embert a saját szülei egy árvaház lépcsőjén hagyják, azt hiszem. Az ottani nevelők próbálták belém nevelni a hitet. Amikor jó pár évig láttam, hogy értem soha, senki nem jön el, nemhogy az igazi szüleim, az egyszerűen kiölte belőlem ezt az egészet. Mindig csak magamért cselekedtem, mert tudtam, hogy másra nem számíthatok. Se Istenre, se emberre.

És most itt voltam ebben a lakásban, egy jedi lovaggal, aki olyat mutatott nekem, ami teljesen felborította a realitást és az ízig-vérig materialista énemet. Egyfelől hihetetlen, másrészt hátborzongató is volt, ha belegondoltam, hogy ez az emlegetett „Erő” bennem is megvan, képes vagyok – vagy később lehetek – arra, amire Baekhyun. Ha arra gondoltam, hogy ezen túl talán meg kell tanulnom kezelni ezt a képességet, elbizonytalanodtam. Bármennyire is kíváncsivá tett a dolog, mi célt szolgálnék vele, ha megtanulnám használni? Mi lenne ezután az életemmel? Kérdésemet az mellettem ülő Baekhyunnak is feltettem. Egy ideig csak csend válaszolt a kérdésemre, aztán rám emelte barna tekintetét.

-          Mivel a veszélyhelyzet miatt használni kezdted az Erőt, ezért valószínű, hogy idővel megannyi új dolgot fogsz tapasztalni – mondta csendesen. – Jövőbelátás, telepátia, gyorsaság: ezt mind elérheted, akár még a képességeid külön fejlesztése nélkül is.

-          Tehát ha meghúzom magamat, senkinek sem szólok arról, mit tudok, és csak csendben varázsolgatok, élhetem tovább az eddigi életem gond nélkül?

Baekhyun elfintorodott a szóhasználatomra és felsóhajtott.

-          Ez nem ilyen egyszerű – motyogta. – Az Erő… egy komplex dolog. Mindenben ott van: a fákban, a kövekben, köztem és közted. Mindketten részesei vagyunk a mechanizmusnak, ahogy mások is. Ha megmozgatsz valamit, anélkül hogy elővigyázatos lennél, bajba kerülhetsz.

-          Nem értem – néztem rá tanácstalanul, mire masszírozni kezdte az orrnyergét.

Egy pillanatig láttam, ahogy gondolkozik, hogyan magyarázza el nekem egyszerűbben az egész helyzetet. Aztán mintha láttam volna felvillanni a villanykörtét a feje felett és felém fordult.

-          Mindennek van jó és rossz oldala is, igaz Hyejin? – kérdezte. Nem tudom, hova akart kilyukadni, de helyeseltem. – Az Erőnek van egy világos és egy sötét oldala, de ez általában egyensúlyban van. Eddig világos?

-          Mint a Nap.

-          Remek. Nos, mint említettem korábban, vannak a jedik, akik olyanok, mint én – magyarázta. – Ők a világos oldal képviselői. Próbálunk nem ártani senkinek és az Erőt is csak jó dolgokra használjuk. Ellenben vannak a sithek, akik viszont az Erő sötét oldalát szolgálják. Ők az erőszak, a hatalomvágy és minden rossz megtestesítői.

-          Szóval a sithek a rosszfiúk – motyogtam közbe.

-          Így van – biccentett Baekhyun a gyerekes közbeszólásomra. – Na, most, amire ki akartam lyukadni az volt, hogy az Erő használatával egyfajta… jelzéseket hozunk létre, amit bármilyen erőhasználó, legyen az sith vagy jedi, bizonyos távolságból megérez – függően a képességei nagyságától. Az Erő egységes, és mindenütt megtalálható, mint mondottam. Rövidebben fogalmazva, ha nem vagy kiképezve és úgy használod a képességeidet, megvan rá az esély, hogy egy erőhasználó számára úgy fogsz fényleni egy képzeletbeli Erő-térképen, mint az égen a csillagok. És nem biztos, hogy lenne esélyed ellene, ha úgy dönt, hogy meglátogat.

Amint megértettem, nyeltem egyet. Szóval nem volt ez egyáltalán gyerekjáték, mint ahogy képzeltem.

-          É-És mennyi az esélye, hogy rám találhat bárki is? – kérdeztem remegő hangon.

Baekhyun közönyösen pislantott egyet és karba fonta a kezeit. Valahogy tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit mondani fog.

-          Mondjuk úgy, hogy tegnap este a város másik feléről megéreztem, amikor kisöpörted azt a sikátort – mondta szárazon. – Ez elég válasz a kérdésedre?

-          Bőven – suttogtam és a kezembe temettem az arcom. – Most mégis mit kéne csinálnom?

                                                                                                                                                                                         *           

Az önmagamban játszódó dilemmával maga Baekhyun sem tudott mit kezdeni, ahogy azt sem tudtuk, mi lesz ezután. Ami a legjobban idegesített az az volt, hogy a férfi jó pár csöndben töltött perc után rám parancsolt, hogy szedjem össze a holmimat és öltözzek. Én mindössze rápillantottam a már korábban szemetesbe száműzött alkalmi ruhámra – a fenébe is, a kedvencem volt -, a mellette lévő siralmas állapotban lévő cipőimre és a póló-boxer kombóra a testemen, majd egyik szemöldökömet felhúzva Baekhyunra reméltem, átmegy neki az üzenet.

Erre mindössze egy sóhajtás kíséretében maga után húzott, majd az egyik szekrényből egy melegítőt és egy bokazoknit nyomott a kezembe. A lábamra lepillantva megcsóválta a fejét.

-          Azt hiszem, meg kell elégedned ennyivel – mondta. – Nincs olyan cipő, ami ne lötyögne csónakként a lábadon.

Már készültem kikérni magamnak, hogy indirekt kicsinek nevezte a lábamat, de ha arra gondoltam, hogy már így is mennyi mindent tett értem, beharaptam a számat, mielőtt hálátlanul viselkednék. Mellesleg teljesen mindegy, hogy nincs rajtam cipő, ha nem gyalog megyünk.

Hála istennek, ebbe beletrafáltam: miután mindketten elkészültünk, Baekhyun felnyitotta a garázst és előhozott a mélyéről egy egészen komoly motort, amire elismerően elfüttyentettem magam. Szép járgány.

-          Tudsz vezetni? – kérdeztem kíváncsian, amire csak egy szemöldökhúzást kaptam válaszul.

Idióta vagy, Hyejin. Nyilván tud, ha van motorja. Ilyet is csak te tudsz kérdezni.

Kezembe nyomott egy bukósisakot – aminek a párját felvéve elrejtette karamell tincseit – és az ülésre telepedve beindította a járgányt. Már csupán a hangtól is szétáradt az adrenalin és az izgalom a testemben. Hiszen melyik lány ne akarna egy motoron valaki mögött száguldani?

Baekhyun hátranézett és felcsapta a szemellenzőt, amikor nem mozdultam a bambulásom miatt; barna szemei az enyémbe fúródtak.

-          Jössz vagy maradsz? – kérdezte higgadtan, a motor hangjának harsogásán túl.

Ahogy közeledtem, elbizonytalanodtam. Még sohasem ültem motoron, azt sem tudtam mit csináljak, hogy viselkedjek. Habozva feltettem a sisakot és Baekhyun mögé ültem, de olyan mereven, mint egy darab fa. Amennyire izgatott voltam az út miatt, pont annyira féltem is kicsit, azt hiszem.

-          Ha nem akarsz lerepülni, jobb, ha kapaszkodsz.

Kijelentésére óvakodva fogtam a pólójából egy marékkal a kezembe és vártam az indulást. Ehhez képest Baekhyun megforgatta a szemét és előrerántotta a kezeimet magához, ahol a hasánál összekulcsolta őket.

-          Így – mondta határozottan. – Dőlj rám és ne szégyenlősködj. Indulhatunk?

Nem bízva a hangomban, immár csak bólintottam.

Bármit is képzeltem, az első motoros utam minden elvárásomat felülmúlta. Imádtam, ahogy süvölt mellettem a szél, bele-belekapva a hajamba; az elsuhanó várost mellettem; Baekhyun szilárdságát a kezeim között. Mellette valahogy biztonságban éreztem magam.

Mégis… valahogy csalódott voltam. Baekhyun még indulás előtt megkérdezte az intézet címét, ahol laktam, így kétségem sem volt afelől, hogy vissza akar vinni. Nem tudom, miért vártam mást – hiszen csak azt teszi, ami helyes -, mégis valahol azt reméltem, hogy ezután, a sorsfordító nap után nem kell visszatérnem oda, ahol senki nem vár. Nem kell nap, mint nap a nevelőkkel, vagy a többi ott lévővel veszekednem és nem kell úgy éreznem, hogy az életemnek semmi célja nincsen.

Baekhyun javaslatára egy utcai büfénél megálltunk, ahol mindkettőnknek vett egy-egy szendvicset, és leültünk a közeli parkba falatozni. Már egész közel voltunk az „otthonomhoz”, ezt a helyet már ismertem.

Egy szó sem hangzott el, miközben ettünk – ismét. Baekhyun a parkban lézengőket figyelte, míg én lassú rágásokkal bambultam a kezemben tartott ennivalóra. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy meg merjek szólalni, és megtörjem a csendet, de végül megtettem.

-          Miért nem engedted, hogy elmenjek a lakásodból? – motyogtam. – Most akkor nem kellene pazarolnod az üzemanyagot. A varázserőddel meg úgyis megtaláltál volna.

Baekhyun rám pislantott, majd tovább folytatta a nézelődést. Nem biztos, hogy helyes volt kiböknöm, amit gondolok, de egyszerűen muszáj volt. Mikor azt hittem, hogy süketnek fogja tettetni magát, megszólalt.

-          Az Erő… egy élő dolog, Hyejin – mondta halkan. – A megtanulása nem azt jelenti, hogy innentől kezdve szabadon manipulálhatod a világot körülötted. Nem vagy sem szuperhős, sem pedig vásári mutatványos. Ez nem varázslás, vagy mágia.

Nem emelte fel a hangját, még csak nem is szidott, de éreztem, hogy mennyire mellélőttem a megfogalmazásommal. Szégyellve az előbbi mondatomat, a szendvicsembe fojtottam a gondolataimat. De Baekhyun nem hagyta abba a magyarázatot.  

-          Az Erő egy új élet és önmagad megismerését jelenti. A tanulása pedig a saját erőd megtalálása. Még nagyon fiatal vagy –

-          Mintha te olyan öreg lennél – motyogtam közbe, mire Baekhyun halkan felnevetett.

Talán először hallottam azt a hangot tőle. Most teljesen más volt, ahhoz képest, akit megismertem pár órával ezelőtt. Sokkal emberibb volt, sokkal… közelebbi. Kicsit bunkó voltam, amiért félbeszakítottam, de nem kommentálta a megjegyzést.

-          Fiatal vagy és alig ismered magadat és a világot körülötted – folytatta végül gondolatmenetét. – Ebben az időszakban vagy a leginkább sebezhetőbb. Düh… Félelem… Erőszak… Ez mind a Sötét Oldal. Nem akartalak olyan zaklatottan elengedni, amikor ezek az érzések könnyen a hatalmukba keríthetnek.

-          A Sötét Oldal erősebb? – Nem tudtam, hogy kérdezhetek-e, de a kérdés csak úgy kibukott belőlem.

Baekhyun megrázta a fejét.

-          Nem. Simább. Könnyebben járható. Olyan érzelmek vezetnek oda, amelyek könnyedén átvehetik az irányítást fölötted, és ha egyszer elindulsz azon az úton, előbb-utóbb elemészt.

Bólintottam, ahogy lassan kezdtem megérteni, miért állított meg. Immár teljes mértékben el tudtam engedni a dolgot. Baekhyun felém fordult és halványan rám mosolygott. A szája sarkában lévő mosolyt viszonoztam, és az utolsó falatokat eltüntetve indulásra késznek nyilvánítottam magunkat.

Azonban mindketten lefagytunk, amikor óriási robajt hallottunk odafentről. Baekhyun azonnal a park közepére szaladt és felnézett az égre, én pedig követtem példáját. Szájtátva néztem, ahogy egy nagy… gép száll a levegőégben, amilyet még sohasem láttam. Még igencsak messzi volt, alig látszódott, a hang pedig mennydörgésnek is elment volna. Nyílhegy alakja miatt nem lehetett repülő, sem vadászgép. A távolságot és a méretet összehasonlítva tudtam, hogy ez sokkal nagyobb annál. És egyre közeledett.  

-          A francba – sziszegte Baekhyun. – Megtaláltak.