Tizedik fejezet

A következő pillanatban mintha sötét mélybe zuhantam volna, mégis – éber voltam, és enyhén éreztem magam körül Kai jelenlétét. Ahogy a külvilágra fókuszáltam azonban, a srác összekulcsolt kezeinkre szorított figyelmeztetésképpen. Kimondatlanul is tudtam, hogy azt akarja, hogy összpontosítsak. Nagy levegőt vettem és kifújva azt mindenemet ellazítottam, és éreztem, ahogy könnyedebbé válok; átveszi valami az irányítást.

Hirtelen egy hangot kezdtem hallani; először elég visszhangosan, távolról. Férfi volt, viszonylag idősebb; kissé karcos hangja miatt úgy hittem, dohányozhatott. Kétségtelenül ismerős volt a tónus, a szín; a melegség és biztonságérzet végigmosott rajtam, mint a tengerparton egy nyugodt hullám. De mégis; nem tudtam, ki lehet.

-          Ha idegen űrhajó tűnik fel az égen, és rohamosztagosokat látsz, menekülnöd kell – mormogta; hangjában fájdalom és bánat ült.

Egy újabb hang, ezúttal egy kislányé. Zavarodott volt és hallottam a félelmét.

-          A fehér páncélosok?

-          Igen – sóhajtotta. - Tudod, hova kell menned, ugye?

-          A völgybe lefelé, be a barlangba – motyogta a kislány, mint egy mantrát. – De te miért nem jössz velünk apa? Mi lesz velem és anyával?

Zavart voltam és megannyi érzelem kavargott bennem – nyugtalan voltam, mert nem tudtam, mi történik, továbbra is sötét volt és csak hangokat hallottam. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból szomorú voltam; fájdalmat éreztem. Halványan, de ott volt belül és én nem értettem az okát.

Halkan elkáromkodtam magam, hogy semmit sem látok és erősen hunyorgatva a szememet próbáltam kivenni bármit is ebből az egészből.

Gyerünk, mi lesz már! Látni akarom, kik beszélnek! Ez így nem elég!

Addig-addig erőlködtem, amíg hirtelen ugyan kissé elmosódva, de felvillant a sötétben valaki. Az árnyékok körbeölelték; nem láttam teljesen alakját, de annyit igen, hogy le tudjam írni. Megfáradt, kissé elgyötört, középkorú férfi volt, határozott tekintettel és korai ráncokkal a homlokán – valószínűleg a sok koncentrálástól. Széles válla és egyszerű öltözéke volt, haja már őszes, lófarokba fogott.

-          Egyszer majd megérted – sóhajtotta szomorúan, majd hozzátette. – Legalábbis merem remélni, hogy meg fogod érteni. Apának dolga van még itt, de anyának és neked menned kell. Értetted… Hyejin?

Meglepetésemben egy pillanatra megláttam a kislány alakját a homályban, de aztán az agyamba hasító őrületes fejfájás miatt kipattant a szemem és levegőért kaptam. Az összes érzékem mintha egyszerre tért volna vissza hozzám: a szememet bántotta a napfény, a selymes fű mintha sértette volna a tenyerem, a bőröm viszketett a padawan ruhától – egyszóval elviselhetetlen volt. Kínomban feljajdultam, és valószínűleg hangosabbá is váltam volna, ha két meleg tenyér nem állított volna meg ebben. Kai aggódva, de mégis nyugodtan cselekedett: egyik kezét a szívemre, a másikat pedig a halántékomhoz rakta és éreztem, ahogy távozik belőlem minden rossz, és helyreáll bennem a béke. A feszültség eltűnésével majdnem nem tudtam magam megtartani, de a kreol bőrű fiú ebben is segített. Barna szembogarai kutatón keresték az enyémet, aztán megkönnyebülve felsóhajtott.

-          Megijesztettél – motyogta. – Minden rendben?

Kellett egy kis idő, mire megtalálom a hangomat, így egyelőre csak bólintottam. Kai biccentett és óvatosan eleresztett, tesztelve, hogy tudom-e tartani magam, ami hála istennek egyre jobban ment.

-          Mégis mi a… fészkes fene volt ez? – krákogtam még mindig hitetlenkedve.

Lassan tértek vissza a látottak az agyamba, de annál élesebben láttam őket. Nem értettem, mi történt és, hogy mi volt a jelentése az egésznek. Össze voltam zavarodva.

Kai törökülésbe kényszerítette lábait és szembeült velem. Közelségünk miatt térdünk összeért; érintése furcsa mód tovább nyugtatta felbolygatott lelkemet.

-          Segítettem neked szembenézni vele – pislantott, mintha tudnám, mire gondolt.

-          E-Ezt hogy… ? – néztem rá értetlenül.

Kai felsóhajtott és a fejemhez ért. Nem tudom, miért, de mindig jól esett, ha éreztem őt.

-          A gátad – mormogta.

Nem értettem, mit beszél, és, hogy mi köze volt mindennek az Erőhöz. Ez a gondolatom valószínűleg az arcomra is kiülhetett – vagy ismét az érzéseimben turkált – mert felsóhajtott és próbált nekem fordítani.

-          Azt akartam, hogy megértsd, és, hogy megtudd, miért is van benned – sóhajtotta. – Ezt nagyon nehéz elmagyaráznom úgy, hogy jelenleg még semmit sem tudsz az Erőről, de megpróbálom.

-          Oké.

-          Az Erő… sok mindent megenged a használójának és sok mindenre képes – kezdte. – De a legfontosabb, hogy a célja mindig az egyensúly és a béke; ez tartja össze a világot. Mindenütt ott van; a növényekben, az állatokban –

Ezt értettem, már hallottam valakitől. Végre valami, ami miatt nem éreztem magam teljesen tudatlannak.

-          Benned és bennem – bólintottam, mire elmosolyodott.

Büszke voltam magamra. Kis lépések, Hyejin, kis lépések.

-          Így van, az Erő rajtad is keresztüláramlik – biccentett, és újra a szívemre rakta a kezét. – Azonban te… nem vagy egyensúlyban. Egy részed homályba vész, mintha… eltűnt volna, vagy takarná valami. Ezt a gátat viszont megkörnyékezheted magadban; az Erő segíthet rájönni, hogy mire is van szükséged, segítséget ad. Egyfajta… öngyógyítást kell végrehajtanod. Magadba kell nézned, értesz engem?

Bizonytalanul billegtettem a fejem, mert sajnos volt olyan rész, ami nem volt tiszta. Olyan… furcsán beszélt; sokkal többet tudott nálam dolgokról és én még nem tudtam ezeket felfogni.

-          Mondjuk – motyogtam. – Inkább azt mondd el, mit csináltál.

-          Az Erőn keresztül összekapcsolódtunk, és segítettem odairányítani a tudatodat, ahol a problémát láttam – rántott vállat. – Ezt később egymagad is meg fogod tudni tenni, de jelenleg ez még feletted áll.

-          Akkor te is –

Ismét tudta, mit akarok mondani, amihez már kezdtem lassan hozzászokni.

-          Nem – mondta csendesen. – Ami előtted volt, azt csak te láthattad egyedül. Én megmutattam, hová kell figyelned, de utána távoztam.

Konyhanyelven tehát Kai belemászott a fejembe, és segített szembenéznem a probléma forrásával, és megvárta, amíg visszatérek alfából. Ez… egyfelől ijesztő és lenyűgöző is. Viszont a történtek még mindig nem voltak számomra világosak.

-          Volt… Volt egy férfi – nyeltem egy nagyot és próbáltam emlékezni. – Egy kislánnyal beszélgetett. Apa és lánya voltak, és a kislányt… Hyejinnek hívta. Mint engem.  

Így végig gondolva a dolgokat, és hangosan kimondva annyira adta magát. Lehetséges, hogy…?

-          Nagy valószínűséggel egy emléked láttad – biccentett, megerősítve engem. – E szerint a sejtésem, hogy a múltad a probléma, helyes volt.

-          De én… nem éreztem úgy, mintha ez már megtörtént volna – motyogtam. – Furcsa volt az egész. Ha valamire általában emlékszem, azt ismerős érzés kíséri, ez pedig teljesen más volt, mintha… nem is tudom.

Kai elkomorodott és hosszú ideig vizslatott barna szemeivel. Gondterheltnek tűnt.

-          Mi a legelső emléked, amire emlékszel, Hyejin?

Már nyitottam a számat, hogy a kérdésre a legkorábbi emléket adjam vissza a memóriámból, de… nem tudtam tovább jutni egy képnél tovább. Az első pillanat, ami szöget vert a fejembe, az intézetben való első napomon volt: beléptem a kapuján, teljes természetességgel, de az okát nem tudtam volna megmondani, miért is.

Összezavarodtam. Vajon eddig miért nem vettem észre, hogy hat éves korom előttről nem emlékszem semmire?

Kai két meleg kezével közrefogta a vállaimat és addig kereste a tekintetemet, amíg meg nem találta. Bár tudtam, hogy valószínűleg érzékeli a változásokat, és a gondolatok szélsebes suhanását a fejemben, értékeltem, hogy ezúttal nem kommentált hozzá semmit. Barna szembogarai megértőek és kedvesek voltak.

-          Mára elég volt ennyi – mondta csöndesen, és kezeibe vette az én végtagjaimat, kapcsot képezve köztünk. – Oszlasd el a kételyeidet.

Mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy ezt mégis hogy tehetném meg, egy jelentőségteljes pillantás után lehunyta a szemeit és egy mély levegővétel után lassan kilélegzett. Nem tudva, mit is kéne tennem, csak követtem példáját és próbáltam ellazulni. Úgy tűnt, egyfajta meditációra hasonlított, amit csinált, az pedig köztudottan nem ártalmas.

Belégzés – kifúj.

A körülöttünk lévő csendes, háborítatlannak tűnő természet hangja segített megnyugodnom. Lassan vettem a levegőket, próbálva önmagamra összpontosítani, de a külvilágról sem feledkeztem meg. A gyenge szélben susogtak a különféle növények, a közelben valahol patak csobogott és úgy éreztem, hogy itt minden él, és egy pillanatra hozzám tartozott.

Elöntött a béke.

Mindez a gyönyörű állapot addig tartott, amíg valaki be nem trappolt a helyiségbe és be nem vágta maga után az ajtót. Hangosan. Szinte azonnal felriadtam és kinyitottam a szemeimet, és a bejáratnál megpillantottam egy túlontúl ismerős fehér üstököt, aminek a látványától minden harmónia elhagyott.

Chanyeol karba tett kézzel támasztotta a falat és szokásosan indifferens arcával bámult egyenesen rám. Még mindig nem rejtette véka alá, hogy ellenszenves vagyok neki. Mekkora bunkó.

Kai még mindig csukott szemmel ült előttem, és alig hittem el, de egy nagyon rövidke pillanatra mintha felkuncogott volna. Olyan mosoly játszott a szája szélén, ami szinte követelte, hogy megkérdezzem, min szórakozik ennyire. De nagyon jól tudtam, hogy úgyse válaszolni, így inkább csendben maradtam és kihúztam a kezeimet az övéiből.

-          Túl hamar jöttél, Chanyeol – szólalt meg hirtelen, majd egy szusszanás után felnyitotta pilláit. – Szerettem volna befejezni a meditációt Hyejinnel.

Chanyeol felhorkant és unottan birizgálni kezdte az egyik hozzá közel álló növény ágait. Egy ideig féltem, hogy mint egy neveletlen kisiskolás, elkezdi tépkedni a leveleket, de hála istennek nem bántotta a fát.

-          Az már a te gondod – rántott vállat. – Te hívtál, én idejöttem.

Tágra nyílt szemmel pislantottam Kaira, mert nem hittem el, amit hallok. Esetleg telepatikusan is tudnak kommunikálni?! Vagy hogyan? Ez már túlment minden határon!

A kreol bőrű fiú azonban csak mosolyogva megpaskolta a vállaimat és miközben segített felállni, a fülemhez hajolt.

-          Próbáld meg gyakorolni lefekvés előtt azt a meditációs technikát, amit elkezdtünk – mondta csendesen. – Segítene könnyebben elaludni, és nyugodtabbak lennének az éjszakáid.

-          Honnan –

Mindössze mosolyogva a halántékára mutatott, és ebből mindent értettem. Legközelebb, ha lesz rá lehetőségem, komolyan megkérem rá, hogy tanítson nekem valami elme védelmet, vagy bármit. Elviselhetetlen, hogy ennyire nyitott voltam előtte.

-          Mozogj már, még sok dolgunk van.

Úgy látszott, Chanyeol egyre kevésbé tűrte türelemmel, hogy húztam az időt, és egyre morcosabb lett ott a falnál. Biccentettem egyet Kainak és az óriás mellé trappoltam. De ahogy mellé értem volna, egy hirtelen, komisz gondolattól vezérelve kinyújtottam rá a nyelvemet és kiszaladtam a bejáraton.

Chanyeol felháborodott hangja mellett most már biztos voltam benne, hogy hallottam egy kuncogást.

                            *           

-          Egyáltalán hova megyünk most? – kérdeztem a mellettem álló óriást.

A lift kifejezetten lassan suhant lefelé mindkettőnkkel, de azt kívántam, hogy bár sokkal gyorsabb lenne. Nem akartam a kellőnél több időt eltölteni ezzel a faragatlan majommal, mint szükséges volt. Sajnos az ellenszenve egyre inkább rám is átragadt, hiába próbáltam küzdeni ellene.

Chanyeol felmorrant egészen mély hangján, miközben kopogtatta a fémpadlót a lábával.

      -          Ha nem rohantál volna ki korábban, lehet lett volna időm elmondani. A fenébe, ez az ócskavas megint szörnyű lassú – sziszegte.

      -          Most is van idő – rebegtettem meg ártatlanul a szempilláimat, de csak egy vicsort és egy őrült hajba túrást kaptam válaszul.

Nem tudom, miért, de amennyire taszított és rám ragadt valamelyest a viselkedése, pont annyira kezdtem rájönni, hogy élvezem, ha szemétkedhetek vele. Ilyenkor mindig kihoztam a sodrából, de legalább kaptam tőle valamilyen reakciót.

Összevissza álló tincsei dúsak és erős szálúak voltak, annak ellenére, hogy a színük fehér volt; mintha agyon lett volna szívatva. Mégis nem hogy roncsoltnak, hanem még puhának is tűnt a hajkoronája.

      -          Miért festetted fehérre a hajad? – böktem ki hirtelen, mire egy olyan pillantást kaptam válaszul, ami felért egy verbális mocskolással, de nem érdekelt.

Kíváncsivá tett. Chanyeol látta, hogy ragaszkodom a válaszhoz és addig fogom bámulni, amíg nem felel, így felsóhajtott és ujjai közé csavart egy tincset.

-          Ez az eredeti hajszínem – motyogta, és most először éreztem úgy ismeretségünk óta, hogy normálisan viselkedik. – Igazából pont, hogy lehetetlenség befesteni.

-          Ne már – leheltem meglepetten. – Ez nem igaz.

Chanyeol rám pillantott és megrázta a fejét, amit újra nekidöntött a lift falának. Láttam rajta, hogy kezdem idegesíteni ismét, így igyekeztem menteni a menthetőt. Addig akartam nyújtani ezt a normális diskurzust, ameddig csak lehetséges.

-          Nem úgy értem, hogy hazudsz – intettem hevesen, magyarázkodva. – Csak nekem ez nem természetes. Még sose láttam otthon olyat, akinek ne festett lett volna.

-          Ahonnan én jövök, ott nem ritka – pislantott oldalra. - Valójában sokszor hátrány, mert nagyon feltűnő és lehetetlenség elbújni vele. Néhány alkalommal valamilyen sötét színre festem, hogy ne vegyenek észre, de nem bírja három napnál tovább. Ha pedig esik, három percig se – morogta.

Nem akartam a tudtára adni, hogy igazából illik hozzá, és kicsit irigy is vagyok érte, így csak biccentettem. Ránézve a lift számlálójára láttam, hogy hamarosan leérkezünk. A rendszer csigalassúsággal ment. Fogalmam sem volt, hová akart vinni ez a nagyra nőtt, marcona ötéves, de fura módon nyugodt voltam. Egy nagy szusszanással kinyújtóztattam, felfrissítettem az izmaimat, és elrendeztem a hajamat, hogy bárhova is megyünk, tudjam tartani a lépést Chanyeol óriási lábaival és prezentálható legyek.

Arra viszont nem számítottam, hogy rácsap a panel egyik gombjára és a lift egy nyikorgással megáll, majd hosszú karjai ketrecbe zárnak a falhoz.

     -          Mégis mit –

     -          Az a kristály – mutatott a pólóm alól kikerült könnycsepp medálra. – Hol szerezted?

Valószínűleg, amikor a hajamat piszkáltam, beleakadhatott egy tincsembe és előhúztam. Egyébként mindig ügyeltem rá, hogy soha ne legyen szem előtt. Ez volt az egyetlen kincsem.

Amikor nyúltam, hogy ismét eltegyem, Chanyeol könyörtelenül lefogta a kezem és nem engedett. Szemében ádáz, és hitetlen fény ült; rendkívül erőszakos volt, de nem okozott fájdalmat.

-          Eressz el!

-          Addig nem, amíg nem magyarázod meg, miért van egy olyan kő a nyakadban! – kiabált vissza.

Attól, hogy figyelt arra, hogy ne bántson, még kellemetlen volt a testtartás, amiben fogott, így próbáltam kiverekedni belőle. Természetesen nem hagyta, csak még erősebben szorított, miközben hol a nyakláncom, hol a szemeim közt jártatta a tekintetét.

-          Utoljára kérdezem –

-          Nem tudom, oké?! – fakadtam ki, és valami csoda folytán ellöktem magamtól. – Kiskorom óta rajtam van. Elégedett vagy?!

Amikor újra elkezdett közelíteni, komolyan nem tudtam, mit gondoljak. Talán akarta a láncot és a vacak követ, nem tudom. De féltem tőle. Attól, hogy mit akar tenni velem.

-          Ne merészelj –

-          Nem tudod, hogy milyen kő, igaz? – kérdezte vészesen halkan, és vagy négy oktávval lejjebb. – Fogalmad sincs róla.

-          Valami ásványszakértő vagy, hogy ennyire sokat tudsz? – kérdeztem gúnyosan, de a kék villanásra a szemében visszahúzódtam.

-          A fél életemet drágakő bányákban töltöttem, szóval mondhatni – felelte szárazon.

Még emlékeztem, milyen volt, amikor a holohíváson keresztül láttam a tekintetét. És most sajnos nem volt köztünk jó pár ezer fényév, így nem akartam kockáztatni. Chanyeol ismét veszélyesen a képembe hajolt, de immár nem nyúlt hozzám és nyugodtabbnak tűnt, mit azelőtt. Két ujjával megfogta a láncot és felemelte a medált, hogy lássam.

-          Ez egy Ankarres zafír – kezdte, miközben a tekintetemben kutatott, hátha ismerősen hangzik a név, de tévedett. – Vagy másképpen Antares kristály. Életemben most látok ilyet másodjára.

-          Az elsővel mi lett?

Chanyeol ellépett mellőlem, és az övéről leoldott egy ismerős markolatot, amiben egy fénykardra ismertem. Egy gombnyomással előhívta a pengét, amely a leggyönyörűbb királykék színben pompázott, amit valaha láttam. Baekhyun lézerkardja meg sem közelítette a szépségét, pedig az sem volt hétköznapi – legalábbis nekem nem.

-          A fénykardomhoz használtam fel – mutatta, és tényleg láttam a hasonlóságot a két tárgy színe között. – De az enyém közel sem volt annyira szép, mint ami a nyakadban lóg.

Miután kiiktatta a kardot, ismét közelebb lépett.

-          Az a kő nagyon ritka, és legjobb kardkristály a galaxisban – nézett komolyan a szemembe. – Annyira erőteljes és tiszta, hogy ha bármilyen sötétséggel kapcsolatban álló megérinti, akár a kristályt, akár a fénykardot, amibe belekerült, felforrósodik. Egyszerűen égeti a gonoszságot. Arról nem is beszélve, hogy gyógyítani is lehet vele és védelmet ad azoknak, akik maguknál tartják.

Szóhoz se jutottam. Igazából a láncról tudtam, hogy valószínűleg ezüst, de a követ nem hittem többnek egy olcsóbb ásványnál; inkább azért tartottam titokban a nyakék meglétét, mert ez volt az egyetlen dolog, ami csak az enyém volt. Az intézetben mindig, mindenen osztoznunk kellett, sohasem volt saját tulajdonunk. Erről csak én tudtam, és ez frissítő volt abban a környezetben.

Nem is vettem le szinte soha magamról – illetve eddig egyszer, azon a bizonyos éjszakán, ami a Baekhyunnal való találkozásunkhoz vezetett. Azért nem volt a nyakamban, mert egyszerűen nem illett a ruhámhoz. De akármilyen égő, vagy vicces is, a melltartómban volt egész este, mert nem mertem otthon hagyni. Jobban éreztem magam, ha nálam volt.

Chanyeol újra elindította a liftet, de még nem távolodott el tőlem. Ajkait vékony vonallá préselte, de úgy tűnt, most nem dühös, inkább csak zaklatott a ténytől, ami kiderült. Egyik karjával megtámaszkodott a fejem mellett és közelebb hajolt, mint szerettem volna.

-          Nem tudom, hogy hogyan került ez hozzád – intett a nyakam felé – de hadd tanácsoljak neked pár dolgot. Egy: ne engedd, hogy bárki is lássa, rejtsd el. Túl értékes. Kettő: mindig tartsd magadnál. Mert nem tudom, ki adhatta ezt neked, de azt akarta, hogy biztonságban légy. Mindenáron.

-          Értem – motyogtam, és a pólóm alá csúsztattam a hideg követ. – Köszönöm.

A lift egy szusszanással kitárult és kiléptünk a folyosóra. Chanyeol még egy pillanatra a ruhámra szegezte a tekintetét, hogy eltüntettem-e láncot, majd elégedetten biccentett. Ahogy elnéztem, arra a részre tévedtünk, amerre Joonmyeon és Kyungsoo irodája volt, de nem mertem volna rá megesküdni. Chanyeol mindössze egy szólás nélkül megindult előttem, de mielőtt követhettem volna, megtorpant és visszafordult.

-          Bármi is történt, még mindig nem kedvellek – mutatott rám és elfintorodott. – Ne bízd el magad. Azért mondtam el, amit mondtam, hogy ne nekem kelljen megvédenem a hátsó feledet, világos?

-          Mint a nap.

Hát persze. Ahogy hátat fordított nekem, hangtalanul kiparodizáltam minden szavát és szememet forgatva követtem. Akármit is mondott, lélekben immár tudtam, hogy Park Chanyeol bármennyire is azt akarja beállítani magáról, hogy egy közömbös, érzéketlen, bunkó majom, igenis törődik másokkal és képes aggódni.

Még akkor is, ha valamilyen megmagyarázhatatlan, rejtélyes okból az adott személyt nem szívleli.