Nyolcadik fejezet

Ahogy a lift két ajtószárnya milliméterről milliméterre csukódott be előttem, úgy láttam kevesebb esélyt arra, hogy épségben fogok kiszállni a gépezetből. Chanyeol és köztem ugyanis olyan mély csönd és feszültség keletkezett, miután elindultunk, hogy biztos voltam benne, valamelyikünkön ez le fog csapódni és az áldozat valószínűleg én leszek. Ha tehettem volna, belepréselem magam a fém falba, és nem veszek levegőt, csak hogy minél kevésbé zavarjam az óriást a létezésemmel. De mivel sajnos ezekre nem vagyok képes, így maradt a legtávolabbi sarok és a testem összehúzása lehetőleg minél kisebb nagyságúra.   

A szemem sarkából figyeltem, ahogy nagy lapátkezével a falon dobol, lába ideges ritmust követett. A másodpercek csigalassan teltek, az emeletek szintén ilyen gyorsasággal következtek. Valamikor az őrület határán azonban megtorpantunk és elénk tárult egy folyosó. A rengeteg ablaknak köszönhetően a reggeli napfény mindent tökéletesen megvilágított, így nem tört rám egyből a klausztrofóbia. Chanyeol egy mukkot sem szólt, csupán kivágta magát a liftből és hosszú lábaival sietősre vette a figurát. Én meg a kis törpe tappancsaimmal tarthattam a lépést, ahogy akartam.

-          Igazán haladhatnál, nem érek rá egész nap – morogta hátra, cseppet sem lassítva.

A háta mögött vágtam egy fintort és mellé caplattam, csak hogy abban a pillanatban lefékezzen és balra mutasson. Ujjának irányát követve benéztem a helyiségbe, ami valamiféle étkező lehetett, mivel jó páran reggeliztek éppen. Chanyeol szűkszavúan megerősítette ezt a sejtésemet, aztán máris loholt tovább a folyosón. Ilyen tempóban mutatta meg nekem merre van a korábban megismert két hivatalnok – Joonmyeon és Kyungsoo? – irodája, a fontosabb helyiségek. Egy díszesebb ajtó előtt visszafogott, amikor automatikusan indultam, hogy kielégítsem a kíváncsiságom és kinyissam. Bőrkeményedésekkel és vékony ujjakkal teli kezei majdnem, hogy durván fogtak a karomra, amire alig hallhatóan felszisszentem, de tudtam, hogyha hallaná, se érdekelné a dolog.

-          Ez a tanácsterem – mondta kissé halkabban. – Ide az olyanok, mint te, nem léphetnek be.

Kihallottam a hangjából a lenézést. Sértő volt.

-          Ezt mégis hogy érted? – néztem szúrósan a szeme közé, próbálva akkorára felfújni magam, hogy leküzdjek valamicskét a kettőnk közt feszülő magasságkülönbségből.

Chanyeol felhúzta a szemöldökét a viselkedésemre, de nem adta annak a jelét, hogy megfélemlítettem volna. Továbbra is közönyösen, utálkozva pislantott le rám, mielőtt megfordult volna előttem.

-          Csak egy padawan vagy – mondta közömbösen. – Még a jedi lovagok közül sincs mindenkinek engedélye, hogy megjelenjen egy ülésen, majd pont neked megengedik. Ne legyél ennyire elszállva magadtól.

Ki? Mikor? Ez nem normális… - puffogtam magamban, aztán mérgem elpárolgott, ahogy eszembe jutott, ami korábban a tetőn történt.  

-          Baekhyun… Ő bemehet oda.

Chanyeol biccentett, és találkozásunk óta először talán egy aprócska mosolyt is felfedeztem az arcán, mikor az felolvadt az állandó grimaszolásból. Bár lehet csak a szemem játszott velem.

-          Baek az egyik kivétel – mondta tárgyilagosan. – Fontos ügyeket intéz a Tanácsnak, amire a nagyköveti státusza jogosítja fel.

Összeráncoltam a szemöldökeim. Erről semmit nem mondott nekem korábban, azt hittem, csak egy szimpla jedi, mint a többiek.

-          Nagykövet? – kérdeztem hitetlenkedve. – De hiszen –

-          Elég legyen, már így is többet tudsz, mint kellene – szakított félbe morogva Hófehérke, amikor kérdezősködni kezdtem volna.

Ajkamat lebiggyesztve követtem tovább az óriást, mígnem megérkeztünk egy másik, kissé elzártabb folyosóra, ahol végül a sok egyforma ajtó egyike előtt megálltunk. Chanyeol rám vetítette titokzatos, kiismerhetetlen szemeit és az ajtó melletti kis téglalap alakú szerkezetre mutatott.

-          Rakd oda a tenyered – utasított, majd amint teljesítetten a kérést, a felvillanó érintőképernyőn pötyögni kezdett. – Bekódoltam, most már hivatalosan is ez a te szobád.

A leolvasó zölden villant fel a tenyerem alatt, ahogy ezt elmondta és egy szisszenéssel kitárultak az ajtók. Előttem egy kényelmesnek tűnő, de felettébb minimalista szoba tárult fel, ami mellőzött minden személyességet. Bézs falak, barna bútorok, egy színtelen paca, ami simán köszönőviszonyban lehetett volna az életemmel.

Na, jó, amióta Baekhyun felbukkant, ez nem igaz, de érzékeltetni akartam milyen unalmasnak tűnt minden. De ahogy mondani szokás: ajándék lónak ne nézd a fogát, így egy sóhajjal elfogadtam az új helyemet. Annak végül is örülhettem, hogy külön szobám volt végre, nem úgy, mint az intézetben.

-          Remélem elégedett vagy –

-          Teljesen – biccentettem, félbevágva Chanyeolt, aki azonban nem zavartatta magát.

-          …mert itt nem elégítjük ki a különc igényeket – fintorodott el, befejezve mondatát.

Már megint ez a bunkó, „előre elkönyveltem, hogy utálatos vagy, bármit csinálsz, az nekem unszimpatikus” viselkedés, amit annyira gyűlölök. Előítéletekből egy életre elég volt már nekem.

-          Ezzel a kis túránk végére értünk – morogta. – Viszlát.

Nem engedtem úgy kimenni az ajtón, hogy ne vonjam kérdőre. Végtére is tudnom kellett, hogy mi volt a baja velem, mert valószínűleg a Praxeumban még többször fogunk találkozni. Ideje volt kiderítenem az utálat okát.

-          Belehalnál, ha kicsit kedvesebb lennél? – fontam össze karjaim, nekidőlve a helyiség egyetlen asztalának, a szoba közepén.

Chanyeol megfordult és felhorkant.

-          Őszintén? – emelte fel a szemöldökét. – Bele. Nem fogom tettetni, hogy kedvellek, mert valójában kicsit sem bírlak.

Ezt valahogy eddig is sejtettem, de hallani sokkal rosszabb volt, mint képzeltem. Talán az az énem, aki titkon mindenkinek meg akart felelni, nem bírta el ezt az információt.

-          Miért? – kérdeztem kíváncsian. – Még csak nem is ism –

-          Ismerem a fajtádat – sötétült el a tekintete. – Nekem ennyi elég – mondta szárazon, majd sarkon fordulva kiviharzott a szobából.

Döbbentem bámultam a becsukódott ajtóra, és próbáltam elfojtani azt a keserű érzést, amit legbelül éreztem. És aminek tagadtam, hogy Chanyeol lenne az oka.

                                                                                                                                     *           

A lakóhelyiségem feltérképezése főképp a fürdőszoba miatt indult el, így, amikor megtaláltam, amit kerestem, bezártam magam mögött az ajtót, és ledobáltam mindent magamról. A zuhany alá beállva a forró víz első érintésére olyan mélyet sóhajtottam, hogy meglehet, a szomszéd szobában is hallották. Az összes feszültség, ami felgyülemlett bennem ez alatt a pár nap alatt, mind egyszerre távozott belőlem, és meg kell, hogy mondjam, bitang jól esett ellazulnom, és, hogy végre egyedül lehettem.

Mindez addig tartott, amíg valaki be nem kopogtatott az ajtómon.

Megforgatva a szememet a helyükön, először próbáltam figyelmen kívül hagyni a dolgot, hátha a kopogtató fogja magát, és elmegy máshová. De bárki is volt a másik oldalon, kitartó volt, így egy óriási sóhajjal sietősre vettem a fürdést, bízva benne, hogy később még lesz időm eleget áztatni magam. Tisztálkodásom végeztével felkaptam az ajtó mögött felakasztott bézs színű köntöst és kitapicskoltam az ajtóhoz. Fintorogva néztem a magam mögött hagyott vizes talp lenyomatokra, de jelenleg a szobám előtt álló illető jobban érdekelt.

Nagy levegővétellel kinyitottam az ajtót és első meglepetésemet leküzdve már emlékeztem, kit látok magam előtt: még Joonmyeon küldte el a kék csápos avatar-lányt – ahogy én neveztem el, mert valójában teljesen elfelejtettem, ki is ő. Feszélyezettségemet látva biccentett és mosolyogva felmutatta azt a seszínű és barna halmot, amit a kezében tartott.

-          Meghoztam a ruháidat. Bejöhetek?

-          P-Persze – leheltem és elálltam az útból.

Avatar-lány besétált, én pedig minél diszkrétebben próbáltam a hátát finoman csapkodó furcsaságokat megfigyelni, miközben bezártam az ajtót. A két vastag csáp félig-meddig puhának és száraznak tűnt – a nyálka gondolatától rosszul lettem -, mindkettőt egyszerű bőrszalag fonta körbe, ami a fején található fejpántból indult. A csápok természetesnek tűntek, ahogy a kék bőrszín is, amit még mindig nehéz volt megszoknom. Ahogy a lány letette terhét az ágyamra és felém fordult, elkaptam a tekintetem.

-          Látom, éppen jókor jöttem – intett még mindig néhol víztől csöpögő hajamra. – Gyerünk, törölközz meg még egy kicsit és utána segítek felöltözni.

Elképedésemben elfelejtettem becsukva tartani a szám, szóval az állam a padlón koppant. Segít felöltözni? Kiskorom óta nem nyúlt hozzám ilyen célokkal senki, azt hiszem, van benne gyakorlatom, köszönöm. Persze, mindezt nem mondtam ki hangosan, helyette ráerőszakoltam magamra egy mosolyt.

-          Azt hiszem, menni fog egyedül is – nyúltam a ruhacsomagért, de Avatar-lány ügyesen arrébb rakta előlem és finoman eltolta a kezem.

Ha nem lett volna az a szelíd mosoly az arcán, valószínűleg mostanra már lekiabáltam volna a fejét, vagy elkezdtem volna olyan mocskosan szitkozódni, hogy a legaljább kocsmában is megirigyelték volna odahaza.

-          Kérlek, engedd, hogy segítsek – hajtotta meg egy picit a fejét, én pedig elámultam, mennyire tisztelettudóan viselkedik, velem teljes ellentétben. – A padawan öltözék merőben eltér attól, amit valószínűleg odahaza szoktál viselni.

Komolyan megszeppentem attól, hogy mennyire kordában tudja tartani magát előttem. Ha ránéztem, a nyugodtságáról egy biztos gyökerein álló fa jutott róla eszembe. Áradt belőle a béke és bár még a nevét sem tudtam – mert nem figyeltél oda rá, szégyelld magad, Hyejin – nem tudtam nem tisztelni az előttem ülő, sziklaszilárd és magabiztos, de mégis gyengéd teremtést. Emlékeztetett a Baekhyunnal való első találkozásomra a lakásban, ő is hasonlóan viselkedett. Vajon ez minden jedire jellemző? Ez a nyugalom és béke?

Várakozó pillantásának engedve bizonytalanul bólintottam, és hagytam, hogy a szoba közepére állítson, mint egy próbababát. A rajtam lévő köntös az elöl megkötött masni kibontása után tompa hanggal zuhant a földre, én pedig anyaszült meztelen álltam egy teljesen idegen lény előtt. Avatar-lány egyáltalán nem zavartatta magát, és nem sietett a ruháim szétpakolásával az ágyamon. A bőrömön lassan kiütközött a libabőr és felálltak a szőrszálak, mire kezembe adott két, fehérneműnek tűnő dolgot, ami nem sokban különbözött egy alsóneműtől és egy sportmelltartótól. Mindössze az anyag volt teljesen más, de a céljukat jól szolgálták – talán kényelmesebbek is voltak, mint amiket hordtam régen.

Ezután egy világos színű ingfélébe bújtatott bele, amelynek nyers anyaga a bőrömhöz hozzáérve enyhén olyan érzést keltett, mintha egy finomabb smirglipapírral dörzsölték volna folyamatosan. Nem volt szörnyű, de kellemes sem, viszont nagyon nagy volt a kísértés, hogy végigvakarjam magam. Avatar-lány a hátsó részt megigazítva elém lépett és kezébe fogta a két, bőre szabott szárnyat.

-          Ez az alsó tunikád – kezdett magyarázni, miközben öltöztetett. – A legfontosabb szabály a jeditunikák felvételénél a „balról-jobbra” szabály: a bal szárnyat a tested jobb oldalára kell hajtanod, miközben a tunika jobb oldalát alátűröd és végül megkötöd ezzel, amit obinak hívunk.

A szó ismerősen csengett a fülemben.

-          Akárcsak Japánban – motyogtam magam elé, mire Avatar-lány kíváncsian rám nézett, de megráztam a fejem. – Nem érdekes. Egyébként normális, hogy a tunikától mintha… viszketne a bőröm? – Reméltem, hogy nem vagyok rá allergiás, bármiből is készült az anyag.

Öltöztetőm együtt érzően elmosolyodott, miközben a tunikát simogatta el rajtam tökéletesre. Kezének érintése még jobban a bőrömhöz préselte az anyagot és a kezem reflexből indult a viszketés enyhítésére, ha a lány le nem fogja a kezem. Az érzés pillanatok alatt alábbhagyott, ha nem mozdultam.

-          A tunika nyers anyaga miatt van – magyarázta nekem. – Ez egyfajta koncentrációs feladat a jedik számára. Meg kell tanulnod mellőzni a fizikai ingert és fegyelmezned magad.

Hirtelen merészséggel felé nyúltam és végigsimítottam sötétkék öltözékén. Sokkal kellemesebb tapintása volt, mint az enyémnek.

-          A tied mégis –

-          Csak a fiatalabb padawanok viselik ezt a fajta ruhát – nézett rám sajnálkozóan, mint aki megérti, milyen érzés is viselni a nyers változatot. Valószínűleg ő is átesett ezen. – Hamarosan megszokod, idővel pedig puhábbakat is hordhatsz majd.

Pofátlanság lenne kimosni a macinacit meg a pólót, és azt viselni?

Valószínűleg. Sóhaj.

Az alsó tunika után következett egy feszes, de mégis rugalmas nadrág – hála istennek ebben nem viszketett a bőröm -, amibe beletűrte az alsó tunikát. Ezután még egy tunika következett, aminek a hajtásánál várakozóan rám nézett és nekem kellett megmondani, merre is hajtsa a szárnyait. Ez és a hozzátartozó obi már kicsit sötétebb barna volt és az elöl meghajtott rész a combom közepéig ért. Még a derekamra került egy bőrből készült öv – Avatar-lány elmondása szerint erre pakolhatok dolgokat, és később erre csiptethetem majd fel a gyakorló fénykardot is, amit kapni fogok –, és a lábaimra egy pár közepesen vastag, szintén bőrből készült csizma is. Végül a vállamra adott egy sötét posztóköpenyt és eligazgatta annak kapucniját a vállamon.

Végigtekintve alakomon halványan elmosolyodott és a szekrényemet kinyitva, az annak belső oldalán lévő tükör elé állított. Meglepetésemre, nem néztem ki feleannyira sem rosszul, mint amennyire képzeltem. Egyedül az a fránya viszketés…

-          Megengeded, hogy befonjam a hajad? – nézett rám a tükörben. – A padawanoknak általában egy tincset így kell hordaniuk.

Biccentettem és leültem az asztalnál lévő székre, hogy jobban a kezére essek. A mozgás miatt komoly inger tört rám a vakarózásra, de keményen próbáltam ellenállni a kísértésnek.

-          Miért? – kérdeztem kíváncsian.

-          Régi hagyomány – mondta. - Ez mutatja a rangot és fontos szimbólum is. Mikor egy padawan megérik arra, hogy lovaggá avassák, a mestere fénykarddal vágja le a fonatot, ezzel mutatva azt, hogy teljes értékű jedi lett. Ha viszont valami folytán szégyenfoltjává válik a Rendnek, egyszerűen letépik.

-          Oh.

Szép kis emlékeztető arra az esetre, ha valami idiótaságot készülnék csinálni.

-          Készen is vagyok, remélem, tetszik.

Újra a tükörbe nézve láttam, hogy az egyik oldalt, ahol hosszabb volt a frufrum, erősen hátrafonta, így többé nem kellett hátrasepernem a hajam, ha látni akartam. Egész hasznos volt. A tarkómnál pedig ott volt az a bizonyos tincs, ami hivatalosan is azt jelentette, hogy ennek az egésznek a részévé váltam.

-          Köszönöm, öhm…

-          Aayla – mosolyodott el. – Aayla Secura. És igazán nincs mit. Gyere, biztosan éhes vagy azok után a förtelmes sűrítmények után.  

A gyomrom hangos korgása ezt igyekezett is helyeselni.

-          Gondoltam – kuncogott. – Ha sietünk, még jut abból a jogan gyümölcstortából, amit a lányokkal együtt sütöttünk!

Sejtelmem sem volt, mi az a jogan, de amikor karon fogott és elkezdett kifelé húzni a szobámból, egy szóval sem ellenkeztem.

                                                                                                                                   *           

A sötétségben lebegni megváltásnak érződött – végre egy hely, ahol békében hagyják, nem követelnek tőle semmit és nem kényszerítik semmire. Ahol nem égnek folyamatosan a bilincs okozta horzsolások a csuklóin és a lábain; ahol nem érződik sem a testi, sem a lelki fájdalom.

Kár, hogy ezt a kis nyugalmat is el akarták venni tőle azok a kezek és hangok, amik folyamatosan nyaggatták.

-          Elég volt, ideje felkelnie.

A fájdalomhullám, ami végigcikázott a gerincén, rögtön megtette a hatását és felordítva, saját lábában elesve igyekezett minél messzebbre kerülni annak forrásától: egy medikai droid kinyújtott elektródájától. Zihálva húzódott a sarokba, ott várta meg, amíg a fájdalom enyhül és látása kitisztul – csak ezután vette észre az ajtónak immár lezserül nekidőlő rohamosztagost. Mérges pillantást vetve előbb az istenverte droidra, majd a páncélosra, nehézkesen feltápászkodott, de még mindig megtartotta a köztük lévő távolságot.

-          Díjaztam volna, ha nem így, és kicsivel később kelt fel, TK-421-es – morogta. – Elvégeztem a munkát, igazán megadhatta volna azt az örömet, hogy tovább hagy aludni.

A rohamosztagosnak a szeme se rebbent – bár nem mintha ez látszódott volna a maszk alatt – és a fogoly felé intette azt a droidot, amelyik eddig a lábánál állva egy tálcát szorongatott mechanikus karjával.

-          Hat teljes napig volt eszméletlen – vágott vissza szárazon. – Szerintem épp elég ideje volt kipihenni a fáradalmait.

A reggelivel megrakott tálcával a droid az ágy mellé gördült, a férfi pedig egy fáradt sóhajjal lerogyott a bútorra, miután úgy vélte, hogy a kis töpszli nagyobb, medikai változata nem fog neki többet ártani: kikapcsolt állapotba helyezte magát a sarokban. A tálca kínálatára nézve egyik ételt sem találta különösebben étvágygerjesztőnek, de tudta, hogy ennie kell valamit. Kiválasztott egy különféle gyümölcsökkel megrakott tányért, és eltolta magától a tálcát. A droid fütyörészve arrébb kacsázott, de még kéztávolságban maradt, ha a férfi kíván még fogyasztani.

A fogoly sóhajtott egyet, és nekilátott a reggelijének. Mentálisan és fizikailag is kimerültnek érezte magát. Gyűlölte, hogy ennyire függött valakitől, aki olyan dolgokra kényszerítette, amit sohasem akart megtenni; gyűlölte, hogy abból a kézből kellett ennie, amelyik folyamatosan bántalmazta és mocskos volt a ráragadt vértől. Még arra sem volt lehetősége, hogy átsegítse magát valahogy a másvilágra. Az étkezéseknél nem kap evőeszközt, nehogy kárt tegyen magában; az étel száraz, kézben fogható, hogy ne is legyen szüksége rá. Egy rohamosztagos figyeli minden egyes alkalommal, hogy jelenthesse: nem vonta meg magától az ételt. A reménytelenség olyan keserűvé tette a szájízét, hogy erőszakkal kell leküzdenie a falatokat a torkán. A reménytelenség és a tehetetlenség.

Hirtelen recsegő hang hallatszódott a rohamosztagos sisakjába beépített rádióból, amire a férfi fel sem felnézett az ismét maga mellé rendelt droid tálcájának választékából.

-          TK-421-es, hall engem?

-          Tisztán és érthetően, uram.

-          Minden a terv szerint halad. A holdbázison tartózkodó mérnökeink azt állítják, hogy megbirkóznak a tervrajzzal és a gyártással, valóban nem lesz további szükségünk a koréliaira.

A férfi egy pillanatra megállt a rágásban, de hamarosan újabb fogásért nyúlt a tálcán.

-          Lekerült már a bányába?

-          Felkészítettem egy páncélozott személyszállítót. Személyesen fogom átvinni őt, mégpedig egy órán belül. – Megérintette a sugárpisztolyát. – Ha bármivel próbálkozni fog, megölöm.

-          Nem szükséges, TK-421-es – mondta a hang. – A csillámfűszer nem bányássza ki magát. Kell a munkáskéz, mivel sajnos túl gyorsan halnak. Bármit is csinál, ne ölje meg.

-          Értettem. TK-421-es kilép – mondta mereven, majd a férfi felé fordult.

A fogoly egykedvűen, hangtalanul majszolta a markában tartott lédús gyümölcsöt, egyáltalán nem szentelve figyelmet annak, ami az előbb elhangzott. Neki már úgyis mindegy volt. A legutóbbi menekülőakció után nem volt B-terv, csak idő kérdése volt, hogy a Birodalom megpróbáljon megszabadulni tőle.

A rohamosztagos figyelemmel kísérte a férfi alkarján leszánkázó gyümölcslé cseppek egyikét, majd eltolta magát az ajtótól. A megtört alakot nézve egy pillanatra feltört benne a szánalom iránta, de amilyen gyorsan feltűnt az érzés, olyan hevességgel taszította vissza le a mélybe.  

-          Úgy egyen, hogy ez az utolsó étel, amit civilizált keretek közt kap – mondta ridegen. – A bányában a földről fogják felnyalatni magával a moslékot. És örülhet, ha nem versenyeztetik érte.

Kijelentésére senki más, csak a néma csend válaszolt.