Első fejezet

Teljes erőmből futottam, úgy, ahogy csak a lábaim bírták és a rajtuk lévő fehér magassarkúk, nem törődve azzal, hogy igencsak szűkös ruhám egyre feljebb és feljebb kúszik testemen még több olajt öntve a tűzre. Kapkodva kezdtem térdeim felé cibálni magamon az éjszakai lámpafényben meg-megcsillanó, strasszokkal kirakott parti ruhát és próbáltam kétségbeesett, szakadozott légvételeim ellenére is tovább haladni.

Tudtam, hogy nem kellett volna kiszöknöm bulizni - legalábbis egyedül nem -, egy olyan környéken lévő szórakozóhelyre, ami hemzseg az olyan alakoktól, mint az a négy pasas, aki mögöttem loholt füttyögtetve, kiabálva utánam. Olyan ígéreteket, amiket mindenképpen beváltanának, ha csak egy pillanatra is megállnék. De eszemben sem volt.

Csak érjek haza! Már az sem érdekel, ha az egy hét szobafogságból egy hónap lesz…

A gyéren megvilágított utca teljesen ismeretlennek tűnt, ahogy fejemet forgatva felmértem a környezetem és eluralkodott bennem a pánik. Innen nem tudom, hogy juthatnék el az Intézethez, mégis mi a fenét csináljak? Észrevétlenül kezdtem lassítani lépteimet, ahogy csüggedt gondolataimnak helyet adtam, de a mögöttem lévő alakok részeg, elégedett röhögése egyből felrázott.

Gyerünk, Lee Hyejin! Ha hazajutni nem tudsz, akkor se állj meg!

Erőt véve magamon újult erővel, félelemmel kísértve kezdtem rohanni, a jó ég tudja, hová. Már rég nem bíztam abban, hogy egyszer csak megunnak engem és a fogócskát, ahhoz túlságosan részegek és felhevültek voltak, így csak a remény maradt, hogy vagy sikerül leráznom őket és biztonságos helyre érni, ahol emberek vannak, vagy el tudok rejtőzni valahová.

Nagy gondolkozásom közepette majdnem orra estem és egy fájó kiáltással kaptam a jobb lábamhoz, amely immár egy törött sarkon egyensúlyozott. Nem törődve a fájdalommal, lekaptam a másik párt is magamról és kezeimben tartva őket futottam tovább. A betonozott úton megforduló kavicsok szinte mindegyike az én talpamba akart ma belefúródni, úgy látszott, de próbáltam figyelmen kívül hagyni a szúró érzést és csak a menekülésre koncentrálni. Már az is nagy teljesítmény volt, hogy eddig bírtam, de hiába éreztem büszkeséget magamon belül az elért teljesítményért és szerettem volna a tesi tanáromnak bemutatni, a félelem erősebb volt, hogy már nem bírom sokkal tovább.

A gondolat hamarosan be is következett: izmaim összehúzódásának engedve a lábaim magatehetetlenül összerogytak alattam a fáradtságtól, én pedig úgy hullottam az aszfaltra, akár egy köteleiről levágott marionett bábu. A tüdőm összeszorult, a torkom kiszáradt és olyan volt belülről, mint a Szahara és egész testemben remegtem. Már lassan a félelemtől is.

Ahogy meglátták, hogy nem bírok mozdulni, nem érezték fontosnak a rohanást és belassítottak. Ittas röhögésük hangja hozzám is elhallatszódott, és megrémisztett. Nem hagyhattam magam, ha kell négykézláb, a térdemet végigsértve mászok a betonon, de hogy nem engedem, hogy hozzám érjenek, az is holt biztos. Elhatározásomnak eleget téve, gyenge lábaimmal megindultam a jobb oldalamon lévő sikátor felé, remélve, hogy búvóhelyre, vagy a másik oldalon segítségre, kiútra lelek. A hely összes mocska rám tapadt és beszennyezte fehér ruhámat, de jelen pillanatban nem érdekelt, sőt, még hálás is lehettem érte, hogy nem fogok úgy világítani a sötétségben, mint az amerikai függetlenség napi tűzijáték.

Azonban hamar csalódnom kellett: mivel nem ismertem a környéket eléggé, nem tudhattam, hogy pont egy olyan sikátort fogtam ki magamnak, amelyiknek csak egy bejárata van. És sajnos csak azon lehet kimenni is. Az előttem lévő kőfal megmászhatatlannak tűnt és az épületek ezen oldalán ablakok sem voltak. Nem tudva, mit tegyek, bebújtam az egyik nagy konténer mögé és lélegzetemet visszafojtva vártam az elkerülhetetlent, ami nem is váratott sokáig magára.

Egy hatalmas férfikéz a hajamnál fogva rántott fel guggoló pozíciómból és hajolt bele közelről az arcomba. A vigyora undorító volt és a piától, ételmaradékoktól bűzlő lehelete is. A másik három alak nevetését a háttérben hallottam. 

-         -  Megvagy, cica – lehelte a képembe, majd szinte a falnak hajított. – Jól megfuttattál minket.

Kisepertem a hajam a szememből és a legharciasabb tekintetemet vettem elő, ahogy rájuk néztem. De tudtam, hogy ez már csak gyenge kis ellenállás.

-        -  Hagyjanak békén – sziszegtem, de belül rettegtem.

Reméltem, hogy kívül ez nem látszik, de amikor ismét felnevettek, minden képzetem e felől elszállt. A sírás határán álltam. Nem akartam ezt; csak vissza akartam kerülni az ágyamba, a megérdemelt szobafogságomba – amit azért kaptam, mert legutóbb is kiszöktem – és elő sem jönni a szobámból, amíg az egy hét le nem telt. Csak biztonságban akartam lenni, és még az egész testemmel gyűlölt intézet, az összes gondozóval és bunkó fiatalokkal együtt is jobban megnyugtatott volna, mint ez a szituáció.

-        -  Elég volt a játszadozásból – morogta az egyik, én pedig megrezzentem a hangra. – Innen nincs menekvés.

Körbenézve rájöttem, hogy teljesen igaza van. Mögöttem fal, két oldalamon ugyancsak fal mindenféle kiút nélkül, előttem pedig négy férfi zárja el az utat, akik ellen semmi esélyem. Végem van.

Végem van…

               *           

A város másik felén egy sötét, lepukkant bár leghátsó asztalánál iszogató férfi felkapta a fejét és kinézett a helyiség koszos ablakán. Szemei összeszűkültek, ahogy az ismerős bizsergés végigfutott a hátgerincén, de szinte majdhogy nem is érzett semmit. Összezavarodva hunyta le szemeit és koncentrált az ismeretlen forrásra, valamint önmaga belső békéjére. Belégzés – kifúj. A nyugalom tudatosan áradt szét testében, tudta, hogy a türelmetlenség nem hoz eredményt. Újabb levegővétel.

Fény.

Szemei kipattantak, ahogy megtalálta, amit keresett. Azonnal felállt az asztaltól, lehajtotta a poharában maradt ujjnyi italt és kapucniját a fejébe hajtva már indult is volna kifelé, ha a márványpult mögötti kocsmáros reszelős hangjával rá nem förmed.

-         - Hé! – kiáltotta, de még senki sem figyelt oda a kezdődő konfliktusra. – Fizetni ki fog?

A férfi újra a báron kívülre pillantott, bensője egyre csak siettette, hogy találja meg annak a forrását, amit érzett. Újra lehunyva szemét egy pillanattal később a pultos szeme közé nézett; íriszében furcsa fény villant. A pult mögött álló férfi szeme elhomályosult, tekintete elbágyadt és egy másodperc erejéig megmerevedett, majd ellazult.

-        -  Bocsánat, uram. Összetévesztettem valakivel. Menjen csak nyugodtan.

A kapucnis alak biccentett, majd sarkon fordult és sietve távozott az épületből. A hátrahagyott pultos másodpercekkel a titokzatos férfi távozása után zavartan megrázta a fejét és folytatta poharai törölgetését.

*           

A hozzám közelebb lévő férfi egyetlen lépésére a könnycsatornáim teli lettek. Nagyot nyelve, irtózatosan félve néztem fel az utcai lámpák fényétől hátulról megvilágított, leginkább sötét árnyalakra. Nem láttam az arcát. Lehet jobb is volt így. Így talán nem érzem majd megalázónak, hogy megalázkodva esdeklek magamért. Életemben talán először.

-        -  K-Kérem – motyogtam. – Kérem, hagyjanak békén… Ha kell, sz-szerzek pénzt, v-vagy –

-        -  Nem kell a pénzed, drágám – vágott közbe röhögve az egyik. – Bár az is jól jönne. Ellenben mi szeretnénk, ha máshogy fizetnél nekünk.

Szavaira a másik három is felnevetett.

A szép szó sem használt, Hyejin, hivatalosan is bajban vagy.

Azt vettem észre magamon, hogy megrögzött ateista létemre az égre emelem a tekintetem és próbálok imádkozni valakihez. Sose hittem semmilyen feljebb való létezésében; a saját életem, szerencsém kovácsa voltam és nem kellett ahhoz semmiféle humbug, hogy valakibe vakon belevessem a bizalmam, hogy majd minden jobb lesz. Tudtam, hogy ezen a világon mindenki csak magára számíthat.

Kérlek, ha hallasz… Sohasem kértem tőled semmit, mert nem hiszek a létezésedben. Azonban most… kérlek… most az egyszer segíts rajtam. Kérlek!

Egy pillanatig komolyan bíztam benne. Hogy segít és majd megment. De az irdatlan undorító röhögés a háttérben lehúzott a realitás talajára. Mégis mit képzeltem…

Erőt véve magamon hátrébb csúsztam és nekivetettem a hátamat a hideg kőfalnak. Lábaimat magamhoz húztam és átöleltem őket, hogy még egy percre talán egyedül érezhessem magam. Később már sajnos erre nem lesz lehetőségem, legfeljebb a beígért aktus után. Fejemet a térdembe fúrtam, mert nem akartam látni az elégedett, perverz fejüket, hogy megadtam magam. Sajnos a füleimet nem tudtam eltakarni, mindent hallottam.

A gúnnyal egybeszőtt hahotázást.

Az egymás között leadott győzelmi pacsikat.

A lassú, súlyos lépteket.

Szinte láttam magam előtt az éhes tekinteteket.

Aztán… mintha minden lelassult volna. Minden érzékszervem elhomályosult és egy pillanatra körbevett a csend és a nyugalom. Nem hallottam semmit; állt körülöttem a levegő. Furcsa mód biztonságban éreztem magam.

Addig, amíg meg nem hallottam a furcsa hangot a fejemben, ami arra ösztökélt, hogy lazuljak el. Már éppen kezdtem volna kiakadni, mert őrültnek hittem magam, és mert zsigerből vissza akartam válaszolni, hogy ilyen helyzetben hogy lazulhatnék el, amikor valami végigsimított rajtam, újra elmosva az összes félelmem és kétkedésem. Immár engedelmesen lazítottam el a testem, a lelkem és az elmém is; tiszta voltam minden gondolattól, csak a hangra és a hozzá kötődő érzésekre koncentráltam, és engedelmeskedtem minden parancsának.

Szinte éreztem a magamból kilökődő energiahullámot, ami hatalmas erővel végigvágott a sikátoron, felborítva mindent, ami az útjába került és felseperve a port az aszfaltról. Amint az energia elhagyott, mintha a hang is vele együtt tűnt volna el, az erőmmel egyetemben. A világ visszaállt rendes kerékvágásába, én pedig felnézve gyorsított felvételként láttam, ahogy a négy férfi és a konténerek a sikátor másik vége felé repülnek tehetetlenül. Kétségbeesett kiáltásuk immár elérte a fülem, de a hamarosan bekövetkező sípolás miatt ismét kezdtem megsüketülni. A látásom elhomályosult, a legördülő, megkönnyebbült könnyektől és a fáradtságtól is, ami rám tört. Tagjaim elnehezedtek és magukkal húztak a beton hűvösére, ahol pillanatokkal később elnyelt a sötétség.

                 *           

A titokzatos alak érzékeit követve futott végig az utcákon át, nem szemében, hanem bensőjében bízva, hogy az megtalálja, amit keres. Lábaira koncentrálva segítette már így is rendkívül gyors futását, amik így szinte repítették az aszfalton. Legbelül érezte a veszélyt, a fenyegetést, de mire a megfelelő helyre ért, az érzés elillant. Megálljt parancsolt lábainak és körbenézett maga körül, majd a látványra lassan leemelte kapucniját a fejéről.

Az utca közepén szétszóródott kukák és közöttük eszméletlen testek hevertek, de nem ment közelebb hozzájuk, mivel érezte bennük a rossz szándékot. Továbbra is hatodik érzékére támaszkodva az utcából nyíló sikátor felé nézett és besétált a sötétségbe.

A zsákutca végén talált rá, érezte, hogy ő volt az. Egy pillanatra elfogta a félelem, hogy a betonon fekvő, karcolásokkal teli és piszkos fiatal lány már nem él, de homlokához értetve a kezét érezte, hogy csak eszméletét vesztette. A férfi elnézte a törékeny testalkatot, a porcelánfehér bőrt tarkító véres horzsolásokat és sebeket, a fehér ruhán lévő mocskot és a törött cipőt, majd kinézett az útra, a rendetlenségre és egy pillanat alatt megértette a szituációt, ami lezajlott itt. A nyugalom újra szétáradt testében és koncentrálásának eredményeképpen a nehéz fémkonténerek visszaálltak álló helyzetükbe és helyükre kerültek a sikátorban. A férfi kapucnijának feltevése után karjaiba emelte az eszméletlen lányt és egy kis gondolkozás után a cipőt is a kezébe vette. A sikátorból kisétálva a szétszóródott szemetet egy láthatatlan, érezhetetlen fuvallat a sikátorba sodorta.

A férfi immár nem sietett, megtalálta, ami megzavarta békéjét és egy pillanatra a világét is. Lenézett a karjaiban cipelt lány kissé piszkos, de még így is szép arcára, és érezte a felszín alatti vibrálást, amit ő már régóta ismert, és megtanult használni.

A lánnyal volt az Erő.