Hatodik fejezet

Padawan? Ismét egy olyan szó, amit nem értek, pazar.

Baekhyun és Chanyeol beszélgetése túl komolynak tűnt viszont ahhoz, hogy közbeszóljak. A fehér hajú férfi – Chanyeol – gondterhelt arccal hallgatta Baekhyun beszámolóját az őt követő Birodalmiakról és, hogy kis híján ott hagytuk a fogunkat, felém viszont többé egy pillantást sem vetett. Nem tudtam, hogy ennek most örülnöm kellene-e vagy sem, de valami azt súgta, hogy a rosszul elsült első benyomásom után jobb lesz, ha távol tartom magam tőle. Biztos, ami biztos. Nem szerettem volna megtudni, mit rejtenek azok a titokzatos, néha kéken izzó szemek.

-          Valószínűleg holnap megérkezünk Coruscantra, szóval add át a többieknek, hogy minden rendben – mondta Baekhyun,.

-          Kai aggódott érted – közölte a képernyő másik felén Chanyeol. – Utánad akart indulni.

Baekhyun erre halványan felnevetett és megrázta a fejét. Fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az a „Kai”, de igazán kíváncsi voltam rá, ha már Baekhyunt az említése is ilyen könnyen meg tudta mosolyogtatni. A mellettem lévő a beálló csendben nyújtózkodni kezdett; ízületeinek halk roppanásai visszhangot vertek a fémfalak között. Észre sem vettem, mennyire bámulom, csak akkor, amikor összetévedt a tekintetünk. Megrezzenve néztem azonnal másfelé, Baekhyun pedig újra a képernyőhöz fordult.

-          Chanyeol?

-          Igen? – válaszolt készségesen a fehér hajú.

Baekhyun lehuppant az egyik ülésbe és elgondolkodva arcát kezdte masszírozni.

-          Kérlek, intézz egy szobát Hyejinnek a főhadiszálláson – mormogta. – Lehetőleg a többi padawantól távol. Mondjuk a mi részünkön.

Miért akar ennyire elszigetelni a többiektől?

A kérdés jól láthatóan Chanyeol arcára is kiült egy másodpercre, de nem zavarta a dolog túlságosan. Olyan pillantást vetett rám oldalról, hogy kétségem sem volt afelől, hogy egy bubópestisben szenvedőt is hamarabb fogadna a szállásukon, mint engem. Ahhoz képest, hogy egy űrhajón rostokoltam a hipertérben, egész ismerős volt a helyzet. Tisztára otthon éreztem magam Chanyeol ellenszenve mellett. Akár az intézet.

A srác szigorú tekintete Baekhyunra vetült és legnagyobb meglepetésemre egy számomra teljesen ismeretlen nyelven hadart el valamit, amire csak pislogni tudtam. Amikor Baekhyunra pillantottam, azonnal láttam, hogy érti, mit mondott. Nagy levegőt véve válaszolt valamit, de közel sem olyan pörgő nyelvvel, mint a fehér hajú. Hófehérke újra rám pillantott és miközben ledarálta a gondolatait, akkor esett le nekem, hogy ezek ketten most rólam beszélhetnek. Chanyeol minden egyes mondat után egyre hevesebben gesztikulált, mígnem Baekhyun felmordulva félbeszakította.

-          Ő ember, Chanyeol és nem ismeri a galaxist! – fakadt ki. – Te mégis hogy éreznéd magad, ha olyan lények közé kerülnél, akikről még sohasem hallottál? Maximum egy hét úgyis, amit a fővárosban töltünk, nem teljesen mindegy?

Yup, tényleg rólam diskuráltak. Chanyeol meghökkenve bámult rám, majd undor és gyűlölet rendezte át az arcvonásait, ami miatt immár ezer százalékosan biztos voltam abban, hogy nem kedvel. Sőt. Még morrantott pár mondatot az orra alatt, aztán a képernyő egy pillanat alatt eltűnt előlünk.

Szótlanul ültem székemben és piszkáltam a körmeim alól azt a mocskot, ami még makacsul ragaszkodott hozzám a sikátorbéli események óta, közben próbáltam nem arra gondolni, hogy a Chanyeollal való személyes találkozásunk miként fog alakulni a közeljövőben. Annyira el voltam merülve a kis manikűr akciómban, hogy észre sem vettem, amikor Baekhyun megszólított. A hirtelen érintésre a karomon megugrottam.

-          Nem is érdekel, miről beszéltünk? – húzta fel gyanakodva a szemöldökét.

Még alig pár napja találkoztunk, de már ismert annyira, hogyha nem kíváncsiskodok vagy szövegelek folyamatosan, akkor valami baj van. Kérdő tekintetére megrántottam a vállam és hátravetettem a fejem a székem támlájára, lehunyva a szemem.

-          Ha rám tartozik, úgyis elmondod – motyogtam.

Nem tudtam aludni, bármennyire is vágytam a pihenésre. Chanyeol hirtelen hívása után még mindig zaklatott voltam. Egy nagy sóhajjal próbáltam megválni a gondolataimtól, de az érzés nem tágított.

Nem. Hiába akartam Hófehérkére fogni a magamban érzett bizonytalanságot, tudat alatt tudtam, hogy más ennek az oka. Chanyeol jelenléte és a két jedi között lefolyt beszélgetés – ha bár nem értettem minden szavukat – csak felerősítette az elmém mélyén lappangó félelmeimet, kétkedéseimet. Most lettem igazán tisztában azzal, hogy elhagytam a hazámat, az életemet és úgy lettem bedobva egy másik világba, mint egy darab húscafat egy tucatnyi farkaséhes oroszlán közé, akik csak arra várnak, hogy szétcincálhassanak. Baekhyunnak úgy tűnhet, hogy csöppet sem érdekel, mi lesz most velem, pedig semmit nem akartam jobban tudni ennél. Az igazság az, hogy lassan az összes démonom előtör, megannyi szituációt teremtve elém – például, hogy a földet érés utáni pillanatban valamiféle galaktikus őrség menten lepuffant, vagy, ha mégis túlélem a dolgot, utána mások fognak úgy nézni rám, mintha valamiféle űrlény lennék. Amiben igazuk is lenne, mert valószínűleg a galaxisnak ezen a felén én vagyok az idegen.

Egy részem görcsösen követelte, hogy valaki mondja meg, hogy most hogyan tovább, míg egy másik hallani sem akart semmiről. Egyszerűbb volt úgy tennem, mintha teljesen hidegen hagyna a dolog.

-          Chanyeolnak nehéz természete van – szólalt meg hirtelen Baekhyun, és én pedig csak most észleltem, hogy mennyire perzselt a pillantásával.

Kinyitottam a szemeimet mindössze azért, hogy meg tudjam forgatni őket a helyükön. Aztán rájöttem, hogy mindez fölösleges erőfeszítés volt a részemről és visszazártam őket, sötétséget és nyugalmat erőltetve magamra.

-          Vettem észre.

-          Minden idegennel így viselkedik – nézett rám picit sajnálkozóan. Biztos azt hitte, hogy Hófehérke miatt vagyok ennyire csöndes. – Majd a Praxeumban rákényszerül, hogy elfogadjon. Főképp, ha ő is tanítani fog téged.

Egy másodperc erejéig a hajón egy nem létező légy zümmögését is tisztán lehetett volna hallani, a finom motorok és hajtóművek zúgása mellett is. Aztán egy hirtelen mozdulattal felültem és Baekhyunra vetettem tányér méretűre nyitott szemeimet.

-          Na, állj, állj, állj! – tartottam fel a kezem. – Először is mi az a Praxeum és hogy-hogy tanítani?!

-          Praxeum, vagy nevezheted akadémiának is – mondta türelmesen Baekhyun. – Bárhogy is hívod, a lényege ugyanaz: egy jedi kiképzőhely.

Csendben dolgoztam fel az információt, hiszen eddig én komolyan azt hittem, hogy mindezt az… Erő dolgot sokkal kevésbé szervezetten tanulják meg. Ha tegyük fel, megvan hozzá az adottságod, felkeresel egy jedit és ő kitanít és… ennyi. Álmomban sem gondoltam volna, hogy úgy képzik a jediket, mint mondjuk otthon az orvosokat, vagy a rendőröket, egy iskolában.

-          Ha jól értelmezem, akkor most azt akarod ezzel mondani, hogy én is ott fogok tanulni? – kérdeztem kissé magasabb hangon a szokásosnál, de Baekhyun erre csak pislantott egyet.

-          Miért? Nem akarsz? – válaszolt kérdésemre kérdéssel, de ebből is válaszra leltem.

Szóval azért hozott el magával, hogy tényleg jedit csináljon belőlem… Jedisuliban fogok tanulni. Ez egyszerre megtisztelő és… hihetetlenül ijesztő.

-          N-Nem arról van szó – motyogtam, idegesen tördelve a kezeim az ölemben.

Baekhyun láthatólag értetlenül állt a vonakodásom előtt.

-          Akkor?

Kétségbeesetten martam az ajkaimra és kezdtem őket harapdálni Baekhyun röntgenszemeinek kereszttüzében. Semmiképp nem akartam elárulni, hogy minden porcikám azt sugallja, hogy én túl inkompetens vagyok ehhez az egész dologhoz. De Baekhyun határozott, tiszteletet parancsoló énje ismét megmutatkozott, mert hamarosan nem bírtam tovább a csendet és a feszültséget.

-          Nekem ez nem megy! – fakadtam ki. – Hogy tanulhatnék egy ilyen helyen, mikor semmit nem tudok az égvilágon?! Én algebrát tanultam, történelmet és biológiát, nem azt, hogy hogyan használjam az Erőt, vagy hogyan forgassak egy kardot! Ráadásul a világnak egy teljesen más végéről származom, ki fognak nézni onnan, és –

Baekhyun egy mozdulattal közelebb csúszott hozzám a székével együtt és a vállaimnál fogva egyenes testhelyzetbe emelt, hogy a szemem közé nézhessen, bár én makacsul próbálkoztam azzal, hogy kerülöm a pillantását. Végül mégis az a meleg, barna szempár nyerte a küzdelmet.

-          Hyejin – mondta olyan gyengéd hangon, hogy ha nem ülnék, biztosra vettem volna, hogy megremegnek a térdeim. – Nem kell ezektől tartanod.

-          Nem? – nyögtem ki elkeseredetten, mire halványan mosolyogva bólintott.

-          A Praxeum egy olyan hely, ahol az a cél, hogy mindent megtanítsanak neked az Erőről, semmi értelme nem lenne, ha felkészülten mennél oda, nem? – Bólintottam. – Az igaz, hogy kis hátránnyal indulsz a többiekhez képest, mert nem ismered úgy a galaxist, mint ők, ám ezen lehet segíteni. 

-          De –

-          És, hogy megnyugtassalak – szakított félbe – az akadémián rengeteg furcsa szerzettel fogsz találkozni, nem leszel vásári látványosság. Senki sem fog azzal törődni, honnan jöttél, és senki sem fog téged utálni.

-          Kivéve Chanyeolt – morogtam lesújtottan. – Ő nem fog, ő már utál.

Baekhyun felsóhajtott és miután elengedett, hátradőlt székében.

-          Chanyeollal te ne foglalkozz. Van rá oka, hogy úgy viselkedjen, ahogy, ez nem személyeskedés.

-          Persze. És nem is ült ki undor az arcára, amikor megemlítetted, hogy ember vagyok – mondtam szarkazmussal a hangomban.

Még emlékszem, milyen hirtelen váltott át a meglepődés utálatba az arcán, amit menten próbált leplezni, de én pont elcsíptem. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy borzasztóan rühell és lenéz a faji hovatartozásom miatt. Jézusom, de fura ezt mondani, vajon a melegek és a más vallásúak is így éreznek? 

-          Hyejin, már mondtam, hogy itt rengeteg lény él – sóhajtotta frusztráltan. – Nem vagy olyan fura, mint azt gondolnád és nem vagy annyira idegen sem. Hiszed vagy sem, bennem is vannak emberi gének, ahogy Chanyeolban is. Bár ez az ő esetében bonyolultabb, de ezt nem az én reszortom neked elmagyarázni. Ezzel mindössze azt akartam mondani, hogy a galaxisban rengeteg humanoid faj van, akikről meg sem mondanád, hogy nem azok. Nem fogsz kitűnni.

Szemöldökeimet ráncolva futtattam végig a tekintetemet Baekhyun arcán, vonásain. És arra gondoltam, hogy ha más körülmények között találkoztunk volna, például csak szimplán szemben jött volna velem az utcán, nem gondoltam volna másra, csak arra, hogy mennyire vonzó, szép arca van. Eszembe se jutna, hogy megkérdőjelezzem, hogy ember-e. Ugyanez Chanyeollal. A hajszíne biztosan megfordítana pár fejet, de ezen kívül… semmi.

-          Akkor te… ? – kérdeztem összezavarodva.

-          A Hapan bolygóról származom – válaszolta Baekhyun. – Ami a fővárostól rengeteg fényévnyire található, a Peremvidéken.

-          Corus –

-          Coruscanttól, igen – mosolyodott el. – Látod, hogy gyorsan tanulsz?

-          Bár ilyen gyorsan menne az Erővel is – motyogtam az orrom alatt. – Nem vagyok túl idős a tanuláshoz?

Baekhyun csilingelő nevetése borzasztóan meg tudta melengetni az ember szívét, ha hallhatta. Nem gondolnám, hogy valami vicceset mondtam volna, ám legyen.

-          Hiszed vagy sem, én tizenhat évesen kerültem az akadémiára Kai-val – mosolyogta. – Chanyeol még később, egy évre rá csatlakozott hozzánk, annyi idősen, mint most te.

-          És most jedi lovagok vagytok.

-          Ahogy mondod – mosolyogta. – Szóval Hyejin, ha nincs más ellenvetésed…

Belegondolva a dologba, talán nem is lenne ez az egész annyira rossz. Baekhyun szavai után a kétkedéseim legnagyobb része szertefoszlott. Még mindig izgultam és kissé féltem is – elvégre egy teljesen új élet fog várni rám -, de az izgalom átjárta minden sejtem.

-          Nincs – ráztam meg a fejem. – Veled megyek a Praxeumba.

                                                                                                                             *           

A kis beszélgetésünk végét a pilótafülkében az jelentette, amikor a legnagyobb csendben akkorát kordult a gyomrom, hogy a Richter-skálán minimum hatos szintet megütött volna, a Mercallin pedig nyolcast rombolásért. Addig a pillanatig eszembe se jutott, hogy a parkbéli szendvics óta egy falatot sem ettünk, annyi minden történt velünk és Baekhyunon nem látszódott az éhség, hogy emlékeztessen a biológiai szükségleteimre.

Azonban ki se kellett nyitnom a számat, egy megértő pillantással a hajó egyik szekrényéből előhozott egy kis dobozt, amit érdeklődéssel figyeltem. Ám amikor felnyitotta a tetejét, izgatott mosolyom rögvest lehervadt az arcomról.

Kockák? Ezekkel mégis mit akar?

Baekhyun leült velem a kis asztalkához, és porciózni kezdte az adagot. Volt ott mindenféle színű, kis kockacukor alakra préselt por a rózsaszíntől kezdve a zölden át a halvány sárgáig. A gondolat, hogy ezeket kell megennem rendes étel helyett, rendesen lelohasztott.

-          Ne nézz így – nevetett fel. – Tudom, hogy nem bizalom gerjesztőek, de most ezzel kell beérnünk.

Félig undorral és félig kíváncsisággal telve kivettem egy rózsaszín kockát a dobozból és megszagoltam. Semmi illatot nem éreztem. Az állaga kissé puhább volt, mint képzeltem, kevés híja volt, hogy el ne morzsolódjon a kezemben.

-          Ez micsoda?

-          Sűrítmény – válaszolta Baekhyun. – Ételkoncentrátum, amit vészhelyzet és hosszú utazás esetén szoktunk fogyasztani. Bárhol tárolható és minden szükséges tápanyag megtalálható bennük.

Szkeptikus pillantásomra szemléltetésképp bekapott egy zöld kockát és végig a szemembe nézve majszolta el, várva, hogy én is így tegyek. Egy ideig még hezitálva forgattam az ujjaim közt a kis kockát, aztán nagy levegőt vettem és bekaptam.

Bármire számítottam, semmilyen íze nem volt. De tényleg semmilyen. Egyfajta pasztává vált az egész a nyelvemen, amit rágnom sem kellett, lenyelnem pedig végképp nem volt nehéz. Faarccal kényszerítettem le a további koncentrátumokat szépen sorjában és mire végeztem, Baekhyun két fém pohárba vizet töltött, amivel leöblíthettem a borzalmasan íztelen „ételt”.

-          Amúgy nem ilyeneken éltek… ugye? – kérdeztem reménykedve Baekhyunt, miközben pakolt.

Ha az új lakhelyemen, vagy a Praxeumban ezt kell ennem, én abba belepusztulok.

-          Dehogyis. Coruscanton majd ehetsz rendes ételt is, megígérem – veregette meg a vállam.

Abból a táskából, amit még a menekülésünk pillanatában a hátára dobott - és mostanáig az asztal alatt pihent -, elővett egy tábla csokit és felém nyújtotta. Bár a kockák eltüntették az éhségérzetem, de még mindig nem voltam tele. Úgy kaptam a csokoládé után, mint valami mentőövért. Mogyorós volt, ráadásul a kedvencem.

Hálálkodva pillantottam Baekhyunra, aki egy intéssel jó éjszakát kívánt és visszafeküdt aludni. Miután minden bűntudat nélkül elfogyasztottam az éjszakai nasimat, én is követtem példáját. És bár még a cukor és az izgalom még egy ideig fenntartott, viszonylag könnyedén és békésen aludtam el, várva a következő napot.

                                                                                                                             *           

A galaxis másik oldalán, mélyen a sötétségben, pajzsokkal ellátott falak között egy megfáradt férfialak bámult a félhomályban égetően fényesnek tűnő képernyőre; tekintete táncolt az ott lévő számadatok között. A betáplálás után a tervezőprogram sikeresen befejezte a kellő számításokat, már csak ellenőrzésre volt szükség.

-          Uram – szólította meg az egyik hatalmas teljesítményű számítógép mellől a droid.

A férfi pár pillanatra lehunyta a szemét, hátha el tudna menekülni attól a rémálomtól, ami körbevette, de mint annyiszor az évek során, ez most sem működött.

-          Tudom – sóhajtotta.

Kezével átmasszírozva fáradt arcát, és kelletlenül ugyan, de kiadta a parancsot a droidnak a tervrajzok véglegesítésére.

A helyiségben – dacára a megannyi hőcserélő rendszernek – izzasztó hőség uralkodott; ajkai cserepesre száradtak a vízhiánytól. Tíz órája van itt? Vagy tizennégy? Neki a végtelenségnek tűnt, annyira sok időt töltött benn a szobában nap, mint nap. Nem mintha önszántából tette volna.

Épp amikor megnyomta volna a hívásra szolgáló gombot, a vele szemben lévő ajtó zárja helyeslően felpittyent, jelezve, hogy a felszerelt kódolvasó belépést engedélyezett. Az ajtó felszusszant és beengedte a két páncélost. A férfi fintorogva nézett végig a birodalmi rohamosztagosok unalmas, fekete-fehér színezetű páncélján, aminek szinte minden részletét megjegyezte már az évek során. Egyhangúan tűrte, ahogy az egyik katona feloldja a csuklóját és a bokáit fogva tartó bilincseket, amikkel ehhez a szobához láncolták. Ha csak kitenné a lábát a helyiségből, azonnal szörnyet halna a halálos sokktól, amit a pántok mérnének a testére. Bármennyire is undorodott attól, hogy a Birodalomnak dolgozzon, az élete kedvesebb volt egy öngyilkos akciónál. Elvégre van, akikért aggódnia kell. Még ha több ezer fényév választja is el őket egymástól.

A hirtelen felállástól – amire a rohamosztagos durva ráncigálása késztette – térdei megbicsaklottak, és ha nem lett volna az erős szorítás a karjain, biztosan a padlóra zuhant volna. A vérkeringésnek nem volt ideje visszatérnie a lábába, mert az ajtónál álló másik páncélos elé tolták. A férfi gyűlölte, hogy nem lát át a maszkon, nem látja, hogy kihez beszél és ki rángatja úgy, mint valami rongybabát. De megtanulta, hogy tartsa a száját.

Az ismerős kattanás a csuklóján már a rutin része volt – a folyosón való menetelhez a cellájáig egy másfajta bilincset használtak, ami nem volt automata gyilkolásra programozva, mint a másik. Micsoda megkönnyebbülés.

-          Látom, befejezte – hallotta meg a katona maszkja miatt torzított hangot. – Nem is tartott sokáig. Csak úgy… öt évig?

A férfi felhorkant.

-          A jó munkához idő kell, TK-421-es – vigyorogta kimerültsége ellenére. – Úgy látom ezt sem tanították meg önnek a kiképzésen, mint ahogy a lézerpuskával való célzást sem.  

Bár számított a jobb horogra a provokációért, az állkapcsa halk roppanása figyelmeztette arra, hogy ezt inkább nem kellett volna megkockáztatnia. A rohamosztagos felrángatta a földről és a társával egyetemben, karjaira markolva kezdték kivonszolni a folyosóra. A helyiségben mindössze a számítógépek és az ellenőrzésükre kijelölt droidok maradtak.

A férfi csak arra, várt, hogy a hűvös légtérben újra oxigént kapjanak testének sejtjei, hiszen tudta, hogy a szabaduláshoz minden erejére szüksége lesz. A szobája felé félúton ájulást színlelt és a két rohamosztagost sikeresen magával rántotta a padlóra. Amikor kezei hiányában fejével álló helyzetbe tornászta magát és rohanni kezdett a folyosón, a páncélosok pár pillanat erejéig fel sem fogták a helyzetet. Nem telt bele azonban tíz másodperc, megszólaltak a szirénák, és mindent beborított a riadó vöröslő fénye. A férfi minden erejét bevetve futott folyosóról folyosóra – még talán volt ideje a nélkül eljutnia egy hajóhoz, hogy összetalálkozzon valakivel. Bilincsét azzal az eszközzel áramtalanította futás közben, amit az esés pillanatában rántott le az egyik kísérője övéről.

A hangárba érve szemei idegesen futottak végig az ott lévő hajók között, míg végül talált egy megfelelőt, amelyet ismert. Mindent beleadva rohant, próbálva kerülgetni a feléje kilőtt lézersugarakat, amelyeket az időközben megérkezett erősítés adott le rá. Kétség sem fért hozzá, hogy a tervrajzok elkészültével nem vigyáznak annyira a testi épségére, mint eddig.

Már a hajó rámpáján volt az egyik lába, amikor valamiféle hatalmas erő a földre kényszerítette és tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve hiába küzd, mindennek vége. Súlyos léptek vertek visszhangot az állomás csöndjében, egy köpeny vészjósló suhanása kíséretében. A férfi érezte az elsöprő jelenlétet és hatalmat, ami a másikból áradt és bár tudta, hogy csak késleltetni tudja vele az elkerülhetetlent, megpróbált ellenállni minden gyengesége ellenére. Bár próbálták megfosztani az Erőtől, a hangárba nem ért el az a semleges kör, amit az ysalamirik bocsátottak ki.

Ám a torkára fonódó képzeletbeli ujjak erősebbek voltak és minden harc hiábavalóvá vált. A férfi – bár levegője gyorsan apadt – nem adta meg azt az örömet senkinek, hogy kétségbeesni lássák. Ehelyett sípolva bár, de felnevetett és tűzzel a tekintetében nézett a vele szemben, több méterre álló csuklyás alakra.

-          Ölj meg – vigyorogta. – Csak csináld!

A láthatatlan kéz a nyakán összeszorult. A férfi levegő után kapkodott, de az egyre és egyre nehezebben jutott a légcsövén át a tüdejébe, szemei előtt fekete foltok táncoltak.

A fekete köpenyes alak, csuklyájával az arcában rezzenéstelenül állt és figyelte foglya szenvedését. Az Erővel való fojtogatás számára olyan mindennapos volt, mint másnak a létszükségletek fenntartása. Egy pillanatra lazított a szorításon, hogy a markában tartott férfi hallhassa, amit mondani fog.

-          Nagyon szívesen áldoznék időt a kivégzésedre, de meg akarok bizonyosodni arról, hogy amit terveztél, működőképes – susogta. – De esetleg később, ha már megépítettük az első prototípust, a kedvedért talán teljesítem a kérésedet.

-          Rohadék – hörögte a férfi, mielőtt szemei hátragördültek és eszméletét vesztette.

A fekete alak elengedte, hogy foglya teste a padlóra hulljon, miután elengedte a nyakát. Egy ideig még elnézte a meggyötört, de még mindig daliás termetet, és a hajdan fekete hajkoronába vegyült őszhajszálakat. Aztán dühét kieresztve a katonák felé fordult. A rohamosztagosok sorban kaptak a nyakukhoz, többen térdre is estek.

  -          Több ysalamirit a börtönblokkba – sziszegte. - Ez ne forduljon elő még egyszer.  

  -          I-Igenis, nagyúr!

  -          Kísérjétek a cellájába és pofozzátok helyre – intett fejével a földön heverő test felé. – Még szükségünk lesz rá.

Az ismeretlen, sötét aurát birtokló férfi megigazította csuklyáját a fején és választ nem várva elviharzott a helyszínről. Bár próbálta visszafogni izgatottságát, a lakosztálya felé, az üres folyosón kifakadt belőle egy megkönnyebbült, győztes kacaj.

Végre elkészült. Ha a tervek beválnak, a nyamvadtaknak esélye sem lesz ellenem. Hamarosan véget ér az Új Köztársaság hatalma.

Hamarosan.