Hetedik fejezet

Nem tudom, mennyit aludhattam – mivel fogalmam sem volt, mikor feküdhettem le -, de arra ébredtem, hogy valaki gyengéden rázza a vállaimat. Nyöszörögve próbáltam a takarót pajzsként a testemre fölráncigálni az érintés elől, de a betolakodó nem tágított és egy mozdulattal a padlóra küldte az ágyneműt, az engem körülvevő melegséggel együtt.

-          Sajnálom, hogy felébresztelek Hyejin, de hamarosan landolnunk kell – hallottam Baekhyun hangját, amiből egyértelműen kitűnt, hogy egyáltalán nem sajnálja a dolgot.

-          Nélkülem nem tudsz? – nyavalyogtam félig a párnába, félig már lalaföldön.

Az intézetben szinte sose adatott meg nekem, hogy addig maradjak fönn, ameddig csak akarok, ahogy az is szabályokhoz volt kötve, mikor keljek fel. Most, hogy szabad voltam a börtönömből, úgy éreztem, kijár nekem egy kis plusz szunyókálás az elmúlt évek elhalasztott lehetőségeiért. Persze Baekhyun nem így gondolta.

-          Hyejin.

Ki se kellett nyitnom a szemem, akkor is tudtam, hogyan nézhet most rám. A barna szemek szigorúan perzselik alakomat, ajkai apróra préselve. Nem tűr ellentmondást. Óriásit ásítottam és nyújtózkodni kezdtem.

-          Jó, megyek – sóhajtottam megadóan, választ már csak a becsukódó ajtótól kapva.

                                                                                                                                 *           

Tizenöt perccel később még mindig a szemeimet dörgölgetve léptem ki a hálóhelyiségből egy egyszínű, fehér pólóban és egy szürke melegítőnadrág sarkain taposva. A felöltözés és a felkelés öt perc sem volt; a további tíz azzal telt, hogy meg kellett kérnem Baekhyunt, hogy ásson nekem elő valahonnan egy váltás tiszta ruhát, mert a jelenlegi állapotomban nem voltam képes elviselni a két napja nem fürdött testemet és még ráadásként az éjjel nappal viselt korábbi póló-melegítő kombót. Ha arra gondoltam, hogy ilyen koszosan és retkesen kell majd megjelennem vadidegenek előtt, elborzasztott, de hát nem lehetett mit tenni. Egy űrhajón tartózkodtam jelenleg, nem a Grand Hotelben, sajnos.

A pilótafülkében ledobtam magamat szokásos helyemre Baekhyun mellé és várakozóan ráfüggesztettem pillantásomat. Tekintete és ujjai szintén a panelen jártak; tisztán látszott, hogy keményen összpontosít. Mikor már majdnem nem bírtam tovább a hajó zúgását és kapcsolók finom, halk kattanásait – egyszóval a monoton zajt – megszólalt egy sípoló hang a háttérben. Azt hittem, hogy valami baj lehet – még emlékeztem a védőpajzs leválásának hangjára -, de Baekhyun megnyugtatott.

-          Közeledünk Coruscanthoz – nézett rám. – A fedélzeti számítógép figyelmeztet, hogy ki kell lépnünk a hiperűrből.

-          És ha mondjuk… figyelmen kívül hagynánk? Akkor mi történne? – kérdeztem kíváncsian.

-          Túlhaladnánk a célon és kapnánk egy seregnyi hibaüzenetet az arcunkba, ami után elvesznének a betáplált koordináták – válaszolt.

-          Nem tűnik életveszélyesnek – rántottam meg a vállam megkönnyebbülve.

Nem mondom, láttam rá esélyt, hogy elvétjük a dolgot és a semmi közepén lyukadunk ki. De így megnyugodtam. Egy pillanatig.

-          Addig nem, amíg bele nem ütköznénk egy másik bolygóba, csillagba vagy esetleg egy aszteroida-mezőbe – mondta szárazon. – A koordinátákkal a megfelelő számítások is elvesznének és így már a hipertér nem lenne biztonságos az utazásra. De ez nem fog megtörténni, mivel már itt is vagyunk. Most figyelj.

Féloldalas mosolyáról és érzéki ajkairól nehezen tudtam elvenni a tekintetem, de a szemem sarkából észlelt változás miatt odakaptam a fejem. A hiperűr folyamatos kéksége pillanatok alatt oszlott fel előbb fehér sávokká, majd tűnt el a világűr feketeségében. A csillagok olyan fényesen ragyogtak és annyi volt belőlük, amennyire emlékeztem; csodás volt. Bár még mindig szokatlan látványnak hatott, mégsem emiatt tátottam el a számat.

A közelünkben egy óriási – vagy csak annak tűnő – bolygó foglalta el az ablaküvegünkből látszódó kilátás jó részét, ami kizárásos alapon csakis Coruscant lehetett. A bolygó közel sem hasonlított a Földhöz: sokkal több fény és sokkal kevesebb természetesség sugárzott át a gömböt körülvevő opálos ködön keresztül. Ami a leginkább meglepett, az a tengernyi űrhajó volt, ami másodpercenként szállt fel a bolygóról, illetve le. Olyan volt, mint egy forgalmasabb repülőtér, vagy egy kikötő, de mégis teljesen más.

-          Nos?

Nem tudtam betelni azzal, amit láttam, ezért nem is fordultam Baekhyun felé, amikor ezt kérdezte, de éreztem, hogy mosolyog.

-          Ez… Ez oltári – suttogtam áhitattal.

-          És még a felét sem láttad – nevetett fel. – Csatold be magad, megkezdjük a leszállást.

Jobbnak láttam azt tenni, amit mond, hiszen kötve hittem, hogy van ezen a hajón valamiféle légzsák, ami kipattan a műszerfalból, ha mondjuk, összeütközünk valamelyik másik járművel ebben az űrbéli hangyabolyban. Baekhyun egy kar előretolásával lejjebb kezdte ereszteni a hajót Coruscant felé, ahol amint átértünk a gravitációs mezőn – és a rázkódáson – felvillant a panelen egy gomb, aminek a megnyomásával felrecsegett egy rádió valahol. Baekhyun röviden és tömören azonosította magát a vonal másik felén kérdezősködő félnek, (diszpécsernek?), valamint pár mondattal az én személyemről is ejtett szót.

-          A Palota leszállópályáján várják Önöket, uram – mondta. – A leszállási engedélyét megadom, tovább indulhatnak.

Baekhyun kikapcsolta a kommunikátort és immár rendes sebességgel vettük az irányt – valószínűleg a Palota – felé. Ha viszont visszagondoltam arra, mennyi hajó jár a bolygó légterében, felmerült bennem egy kérdés.

-          Itt mindig ekkora ellenőrzés van? – kérdeztem kíváncsian Baekhyuntól, aki azonban megrázta a fejét.

-          Nem – sóhajtotta. – De most ez a biztonsági előírás egy ideje. Ha ki akarjuk szűrni az ellenséges kémeket, birodalmiakat, muszáj ezt tennünk. A sajtó kiszivárogtatta, hogy az Új Köztársaság egy jedi hadsereg kiképzésére készül és a hír sajnos a Birodalom fülébe is eljutott. Ezért ekkora a felhajtás.

Egy ideig csendben érleltem magamban, amit mondott, aztán hirtelen leesett a tantusz és akkorát koppant, hogy féltem, Baekhyun is meghallotta. Most már mindent értettem! Baekhyun küldetése, a birodalmiaktól való üldöztetése, az ellenőrzések…

-          Meg akarják ölni az összes jedit, még azelőtt, hogy elkezdődhetne a kiképzés – nyeltem egyet. – Ezért akartak téged is –

-          Igen – bólintott Baekhyun. – A Birodalomnak csak akkor van esélye az Új Köztársaság ellen, ha a jedi rend nem áll talpra. Márpedig a Praxeum megépülésével erre minden esély megvan. Rengeteg jedi lovag indult útnak a galaxisban, hogy minél több padawannal térjenek vissza, akiket később kiképeznek. A Birodalomnak érdeke, hogy ez ne történjen meg, ezért vagy próbálják megölni a már felavatott jediket, akik tovább adhatnák a tudást, esetleg kínzással kiszedik belőlük a Praxeum hollétét, ami mellesleg hétpecsétes titok, vagy elpusztítják a padawanokat, így a jedik tanítványok nélkül maradnak. Ezzel ismét átvehetnék a hatalmat. Persze, hogy mindent bevetnek.

Összeszorítottam az ajkaimat, mert nem akartam kinyögni Baekhyunnak, hogy mennyire megrémített a gondolat, hogy velem együtt megannyi padawanra és jedire veszély leselkedik. Amikor beleegyeztem abba, hogy megtanulom az Erő használatát, erről szó sem volt.

Kinézve az ablakon, próbáltam elterelni a gondolataimat a mellettünk elsuhanó Coruscant látványával. Körülöttünk megannyi impozáns épület tört a magasba, legtöbbjük stílusa összekeveredve az antik és a modern építészettel, mégis kellemes látványt nyújtva. Az emberek furcsa mód nem gyalog jártak-keltek a széles, autópályányi utcákon, hanem repülő járműveken haladtak szinte mindenütt, vagy pedig közösen összezsúfolódva utaztak azokon a libegőkhöz hasonló kis dobozokban, amik a levegőben függve szállították a lakosokat. Rengeteg kábel futott szerteszét alattunk, behálózva az egész várost – valószínűleg a teljes bolygót is.

Ahogy kifelé bámultam, meglepődve vettem észre, hogy nem látom a talajt. Elsőre fel sem tűnt mindez, hiszen annyi más dolog vette el a figyelmemet, de most már nem tudtam nem észlelni. Az épületek között sötétség volt és mélység. El nem tudtam gondolni, miféle varázslat tartja a várost talapzatok helyett.

Hamarosan sejteni kezdtem, hová tarthatunk. A horizonton egy, a többinél jóval nagyobb épület emelkedett a magasba; halvány körvonalai egyre határozottabbak lettek, ahogy a hajóval közeledtünk felé. A Palota tényleg hatalmas volt. A felépítése leginkább egy zikkurathoz, lépcsős piramishoz hasonlított, teteje azonban lapos volt, kivéve azt a négy, illetve a középen lévő ötödik tornyot, ami rendületlenül ágaskodott az ég felé. Baekhyun, ahogy gondoltam, ereszkedni kezdett és hamarosan finoman landoltunk a tetején.

Ahol ültem, tökéletes rálátásom volt a fém ajtószárnyakra, amik a hajtóművek leálltával nyíltak ki velünk szemben. És amik emberi alakokat tártak elénk. Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy az antiszociális énem előtörjön és félni kezdjen a rám nehezedő szociális elvárásoktól. Kezeimmel a pólóm szélébe markoltam, miközben ajkamra haraptam.

Nem akarok oda kimenni.

Sajnos azonban tudtam, hogy nem tehetek mást. Baekhyun sürgető tekintete nem tűrt ellentmondást: amikor látta, hogy próbálom húzni az időt, kihúzott a pilótafülkéből és határozottan az ajtóhoz ráncigált. Nagyon imponálónak tűnt feltenni a kérdést, hogy nem maradhatnék-e esetleg itt, a hajón. Mondjuk… addig, amíg haza nem mehetek.

-          Nincs mitől tartanod – motyogta nekem Baekhyun, miközben felemelkedett előttünk a fémajtó és a rámpa elkezdett leereszkedni.

A hirtelen fény, ami az ajtó nyílásával előretört, egy pillanatra elvakított, mintha a reggeli napsugarak sütöttek volna le rám, ám az érzés nem volt teljesen ugyanaz. A fény nem volt természetes, sem a melegsége a bőrömön. De több óra űrben való utazás után már ezt is értékelni tudtam. Baekhyun kilépett a rámpára és visszafordult felém. Karamell tincseibe lágyan bele-belekapott a szél, összeborzolva amúgy is összevissza álló üstökét, de cseppet sem rontva a kinézetén. Barna szemei melegségtől csillogtak, ajkain nagyon halvány mosoly játszott és megkockáztattam a kijelentést, hogy ez a férfi előttem szebb, mint én. Ha tehettem volna, lefényképezem a pillanatot, hogy még tovább megmaradjon.

-          Isten hozott Coruscanton, a fővárosban.

                                                                                                                                *           

Bármennyire is próbáltam erősnek mutatni magam, a térdeim remegtek, miközben lefelé támolyogtam a rámpáról – részben a rengeteg egyhelyben ülés miatt, részben pedig… Részben pedig azért, mert be voltam tojva, ezen nincs mit szépíteni. Nem számítottam fogadóbizottságra egyáltalán, nemhogy arra a sok emberre, aki mind valószínűleg azért jött, hogy Baekhyunt üdvözölhesse. Én voltam a kilógó ráadás, akire valószínűleg mindenki úgy fog bámulni, mint egy cirkuszi látványosságra. Erre pedig semmi szükségem volt.

Nagyot nyelve hajtottam le a fejemet és néztem magam előtt a kikövezett utat, miközben Baekhyun után kullogtam. Egyre közeledtünk a számomra liftnek látszódó gépezethez, ami előtt megállt mindenki, miután kiléptek a tetőre. Kezeimmel a pólómat markolgattam, próbálva valami ismerősbe kapaszkodni, miközben lélekben dühösen magamra fújtattam.

Most legyen nagy a szád, Hyejin! Otthon sosem voltál ennyire gyáva, mégis mi van veled?!

Annyira el voltam foglalva magammal, hogy nem vettem észre, hogy Baekhyun időközben megállt előttem, így jókora hülyét csinálva magamból, véletlen a hátába ütköztem, beütve a fejemet. Hátratántorgásom közepette mentálisan elsírtam magam, és letettem arról, hogy az első benyomás után mindent simán fogok tudni kezelni. Tudhattam volna magamról, hogy ezt is elcseszem.

Félve lestem ki Baekhyun háta mögül, mikor nem hallottam egyetlen kuncogást sem – csupán egy halk horkantást, amiben Chanyeolra ismertem. Szemeimmel azonnal keresni kezdtem fehér üstökét, amit nemsokára meg is találtam, csak fel kellett néznem.

És feljebb.

És még feljebb.

Úristen, ez egy óriás.

A megrökönyödés és a gondolat valószínűleg kiülhetett az arcomra, mert Chanyeol karba fonta a kezeit és felhúzta egyik szemöldökét. Olyan gyorsan kaptam le róla a tekintetem, hogy olimpiai aranyat érdemeltem volna érte és elhatároztam, hogy igenis meg fogom húzni magam és nem fogok rossz fát tenni a tűzre. Mert ha ez az óriás nekem támad, ott biztos én fogok alulmaradni.

Hófehérke lazán elérte a száznyolcvan centimétert – szemmel saccolva túl is lépte – és ahogy a holohíváson keresztül láttam korábban, eszméletlenül nyurga volt. És fitt.

Borzasztóan. Fitt.

A karjaira egyetlen pillantást vetettem csak, ami végleg meggyőzött arról, hogy érdemes vele jóban lenni – aminek a lehetőségét én persze már az első alkalomnál eljátszottam. Sóhaj.

Hófehérke helyett próbáltam ezután a többieket is szemügyre venni, akik számomra mind ismeretlenek voltak, de egy-egy halvány mosollyal a szájuk szélén méregettek. És végre tudtam hinni Baekhyunnak azzal kapcsolatban, amit a hajón mondott. Tényleg voltak nálam sokkal furább lények is ott, hála istennek nem az ijesztő fajtából.

Nézelődésemet Baekhyun zavarta meg, aki finoman meghajolt az előttünk állók felé, akik viszonozták a gesztust. Nézve, hogy mindenki mit csinál – kissé megkésve ugyan – de én is meghajtottam magam, ne lehessen azt mondani, hogy bunkó vagyok. A tömegből ezután kivált két Baekhyun korú férfi és elém léptek. Öltözékük eltért a többiek furcsán puritán posztóanyagokból varrt ruháitól; rajtuk díszes, színes köpeny lógott, gazdagon hímezve. Kétség sem férhetett hozzá, hogy sokkal rangosabbak voltak, mint a jedik.

Az egyik határozottan felém nyújtotta a kezét és várta, hogy elfogadjam a gesztust. Biztató mosolya és ártalmatlan ábrázata volt, amit jó jelnek vettem ezért kezet ráztam vele.

-          Kim Joonmyeon vagyok, nagyon örvendek – biccentett felém. – Én vagyok az Akadémia kihelyezett vezetője. Chanyeol már tájékoztatott, hogy csatlakozol hozzánk.

Most erre mégis mit kellene mondanom?! Kétségbeesetten pillantottam először Baekhyunra, hogy valamiféle segítséget kapjak, hogy kellene beszélnem ezzel a hivatalnokkal, de nem tudtam olvasni a szemében. Próbaképp Chanyeol felé is eltekintettem, de abban a pillanatban megbántam ezt a döntésemet.

-          Lee Hyejin vagyok, én is örvendek – nyögtem ki nagy nehezen. – És öhm… a Földről jöttem…?

A bemutatkozásom nem sikerült a legjobbra, azzal a kérdésre hajló hangszínnel a végén, ezt elismerem. De fogalmam sem volt, hogy egyáltalán meg kellene-e említenem a „hova tartozásomat”. Minden teljesen új volt itt nekem.

És amitől a legjobban féltem: megkezdődött a kijelentésem után a sustorgás – igaz, halkan, de hallottam. Nem mertem a többiekre nézni, inkább a hivatalnok – Joonmyeon – ruháján vizsgálgattam a gyönyörűen hímzett absztrakt mintákat. 

A másik díszköpenyes srác azonban kizökkentett azzal, hogy ő is megragadta a kezem és az övébe zárta. Óriási, kerek szeme volt; mosolya szív alakra emlékeztetett.

-          Do Kyungsoo, Joonmyeon titkára – mutatkozott be. – A beiratkozásodat már elkezdtem intézni, de mivel sajnos nem tudom a személyes adataidat, ezért a nyilvántartásba nem tudtalak felvenni. Kellene nekem a születési dátumod és helyed, a vércsoportod, a magasságod, a -  

Bunkónak éreztem magam, amiért a torokköszörülésemmel félbeszakítottam és olyan bocsánatkérő pillantást próbáltam küldeni felé, ami a legmeggyőzőbbnek tűnt. De őszintén szólva, már nem tudtam tovább ott álldogálni.

-           E-Elnézést kérek – szólaltam meg félénken, de lélekben közben hevesen vállon veregettem magam, amiért ilyen tisztelettudóan szólaltam meg. – De amint látják, nem vagyok éppen a legprezentálhatóbb állapotomban. Nem folytathatnánk egy másik időpontban az ismerkedést? Ígérem minden kérdésre válaszolok később.

Szinte éreztem, ahogy mindenki végignéz az ő ruhájuktól mérföldekkel különböző fehér póló-szürke macinaci együttesen és a koszos, szétszakadt zoknin, amiben még Baekhyun ideiglenes búvóhelyéről jöttem el, cipő híján. Borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam így ennyi ember előtt. Joonmyeon azonnal kapcsolt és bocsánatkérően elmosolyodott.

-          Oh, milyen modortalanok vagyunk – szörnyülködött el. – Biztosan kimerült vagy.

-          Hát, ami azt illeti, eléggé – motyogtam halkan, mire elmosolyodott és a többiek felé fordult.

-          Aayla, megkérhetlek rá, hogy Hyejinnek tiszta ruhákat intézz? – kérdezte, mire egy kék színű, a fején két csápot hordozó lány rám mosolygott és bólintott. – Chanyeol, te pedig kérlek, mutasd meg neki a szobáját. Ott fel tud kicsit frissülni és megfelelő öltözékbe bújni.

Még pont elkaptam, ahogy Hófehérke megforgatja a szemeit a helyükön, miközben szitkokat mormol az orra alatt, de jelenleg ő sem volt képes lelohasztani az izgalmamat, ami egy forró fürdő gondolata miatt tört rám. Hálásan pillantottam Joonmyeonra, aki futólag megveregette a vállamat.

-          Ha bármi probléma van, csak szólj az interkomon és segít majd neked valaki – nyugtatott meg, az ott álló kíváncsi tömeg felé intve, akik biztatóan bólogattak.

Nem akartam nekik mondani, hogy már az interkom megtalálásával és használatával is gondjaim lehetnek, ezért inkább köszönetképp meghajoltam. Már épp kérdezni akartam, hogy Baekhyun velem jöhet-e amikor Joonmyeon mosolya lehervadt az arcáról és komollyá vált, ahogy a jedi felé fordult.

-          Baekhyun, a Tanács hallani szeretné a jelentésedet az útról. Az ülésteremben várnak rád.

-          Rendben – biccentett Baekhyun határozottan. – Üzenem, hogy fél óra múlva ott vagyok.

Álmélkodva figyeltem azt a férfit, aki előttem állva beszélt. Teljesen másképp viselkedett itt, mint a hajón, vagy amikor megismerkedtünk. A felelősség és a rang, amit valószínűleg viselt, sokkal jobban érződött most, mint amikor párszor kiéreztem a cselekvéseiből. Itt olyan volt, mint egy… mint egy katona.

-          Ha befejezted a bámészkodást, indulhatnánk.

A hirtelen, mély hangra összerezzentem és felnézve Chanyeol unott, egyben rosszalló tekintetével találtam szemben magam. Nagyot nyelve fordultam sarkon és kezdtem követni Hófehérkét, csak reménykedve benne, hogy nem fog megfojtani egy félreeső helyen.