Második fejezet

Amit elsőként vettem észre az ébredésem után talán az volt, hogy nem égette a szememet a napfény. Az intézetben az éppen soros felnőttnek a legkedveltebb szokása volt úgy kelteni mindenkit – hajnalok hajnalán, teszem hozzá – hogy hirtelen elrántotta az ablakokat takaró vastag, undok zöld függönyt, beengedve így egyszerre az összes napsugarat, ami sikeresen kiégette mindenki retináját, minden reggel. Egyszóval, furcsa volt arra kelni, hogy nem tudom, mi emelte fel a pilláimat. De az ismeretlen környezet, talán még furcsább volt, ami körbevett.

A szobában, amiben feküdtem, csend és béke honolt, akár egy tengerparti szigeten – a nyugalom szigetén. A sötétítő függönyökön finoman tört át a fény, nem zavartatva engem, de azért kellemesen megvilágítva a szobát, amely a bézs, a barna és a fehér színeiben pompázott. A körülöttem lévő ágynemű puha volt és tiszta, némi keleties, kissé megfakult illattal telve, ami teljesen ellazított. És bár kedvem lett volna újra behunyni a szemem és még pár órát aludni, erőt vettem magamon és kikászálódtam az ágyból.

Szinte azonnal vissza is ültem a fenekemre egy szisszenés kíséretében, amikor megéreztem a hirtelen fájdalmat az egyik bokámban. Egy pillanatig értetlenül meredtem magam elé, aztán eszembe jutott, mi is történt tegnap. A magas sarkú cipőket tény, hogy nem maratonra tervezték, sem pedig fogócskára, de ki lenne, ha nem én, aki felrúgja a divat szabályait...

Lenézve, magamon férfiruhákat láttam: egy óriási, fekete pólót, amiben talán kétszer is elfértem volna és egy egyszerű, szürke boxeralsót, ami szintén nem tudom, hogyan került rám.

Egyáltalán hol vagyok? És ki kötözte be a sebeim?

Óvatosan, próbálva nem ráhelyezni a súlyomat a sérült lábamra, elkezdtem bicegni a helyiség egyik ajtaja felé, ami mögött a kijáratot sejtettem. Vigyázva, halkan nyomtam le a kilincset – hogy bárki is van az ajtó túloldalán, ne vegyen azonnal észre – és a zár engedett. Kilépve a szoba elé ismét csak csend fogadott, de immár nappali világosság és a szemben lévő kanapén egy pokróccsomag, ami alatt embert sejtettem.

Közelebb lopakodva láttam, hogy igazam volt: a bútoron egy fiatal férfi aludta az igazak álmát. Karamell barna haja és hibátlan bőre volt, pisze orral és halványrózsaszín ajkakkal megtetézve – ennyit tudtam kivenni belőle a pokróc takarása mellett. Halk horkolása, mellkasának lassú emelkedése biztosított arról, hogy alszik. Első pillantásra ártalmatlannak tűnt, szóval a lappangó félelmem csökkent, hogy esetleg elrabolt valaki. 

Ahogy ott álltam fölötte, és néztem, mint egy vérbeli zaklató, valami elképesztően idegesítette az összképet: pár hajtincse az arcába lógott és rögvest viszketni kezdett a kezem, hogy eltávolítsam őket. És mivel láttam, hogy mélyen alszik, vettem a bátorságot, hogy elseperjem azokat a finom, barna hajszálakat.

Lehet, hogy nem kellett volna.

Még hozzá sem értem, de máris megragadta a kezem és fájdalmasan a hátam mögé szorította, olyan gyorsan, hogy fel sem fogtam hirtelen, mi történt. Próbáltam kirántani a karomat, de olyan erős volt a szorítása, akár egy satunak. A fájdalom nem enyhült.

-          E-Eressz el, ez fáj – szisszentem fel és próbáltam visszapislogni a könnyeimet. – Nem akartam semmi rosszat!

Megérezve leheletét a nyakamon, testének melegségét a hátamon, teljesen végigfutott rajtam a libabőr. A korábban az ágyban érzett keleties illatot immár erősebben éreztem, így kétség sem férhetett hozzá tovább, hogy kit túrtam ki a helyéről egy éjszakára.

-          Legközelebb próbálj meg ne sunyi módon lopakodni – susogta. – Gondolom, te sem szeretnéd, hogy véletlen ellenségnek higgyelek és kitörjem a nyakad.

Bármennyire is fenyegetőnek hallatszott, amit mondott, a hangjából nyugodtság áradt, mintha egyáltalán nem lenne mérges, amiért megzavartam. Egy nyelés után kiküszködtem magamból valami válaszfélét, amire a szorítás enyhült, majd el is tűnt a kezemről, ahogy a jelenléte is a hátam mögül. Egy pillanat erejéig összetalálkozott a tekintetünk, amelyben furcsa módon nem tudtam olvasni, ellenben az övé úgy viselkedett az enyémmel szemben, mint valamiféle röntgensugár. Mély, barna szemei kissé lekonyuló mandulavágásban húzódtak meg, és hihetetlen nyíltság és melegség csillogott bennük.

Mintha mi sem történt volna, nagyot nyújtózott és barna üstökébe beletúrva álmosan a nappaliból nyíló konyhába vándorolt, engem otthagyva, mintha nem is egy légtérben lennénk. A szituáció enyhén szólva kínos volt – legalábbis nekem biztos. Még szerencse, hogy legalább attól megkímélt, hogy a testét lássam: volt rajta egy póló és egy térdnadrág pizsamaként.

Nem tudtam, most mit kellene csinálnom. Itt voltam egy idegen lakásában, akinek még a nevét sem tudtam – ahogy azt sem, hogy kerültem ide – és az intézetben valószínűleg már észrevették a hiányom és holt biztos rendőrökkel kerestetnek. Itt álltam a nappali közepén és egyszerűen fogalmam sem volt, mit tegyek. Azok után, ahogy hátracsavarta a kezem, meg se mertem mukkanni a közelében, nehogy valami rosszat mondjak.

Egy idő után meguntam az egyhelyben toporgást és latolgatva az esélyeimet megkockáztattam, hogy leültem a kanapéra, ahol korábban aludt. Persze olyan ugrásra kész pózban, hogy ha úgy kívánja a helyzet, azonnal fel tudjak ugrani és elszelelni a helyszínről. Bár nem tudtam, hova tudnék futni, hiszen egyáltalán nem ismertem a lakást és fogalmam sem volt, milyen környéken lehetek. Talán megtaláltam volna egy buszt, és elmenekülhettem volna előle, de mégis hová mehettem volna? Az intézetet holt biztos nem tudtam volna betájolni. A tegnapi eset megtanított arra, hogy amellett, hogy nem is ismerem a várost, a tájékozódó képességem is szörnyű.

Alighogy elmerengtem volna ültömben, egy fej bukkant elő a konyhából, amire megrezzentem. Pillantása nem volt fenyegető, ahogy végigmért, de a biztonság kedvéért lassan felemelkedtem korábbi helyzetemből, hogy ne adjak neki okot semmilyen erőszakra. Nem igazán mertem a szemébe nézni; magamat is meglepve vele szemben kifejezetten fegyelmezetten viselkedtem, pedig általában nem sok minden előtt hunyászkodok meg.

-          Készítettem reggelit – mondta egy idő után.

A hangja lágy volt és selymes, simogatta a dobhártyám és nem hallottam ki belőle semmilyen ártó szándékot. De még nem nyugodtam meg. Hosszú latolgatás után a mozdulatlan csendben felpillantottam; csak egy villanásnyi időre, hogy megbizonyosodjak az arckifejezéséről. De ahogy a tekintetünk találkozott, nem bírtam elszakadni attól a meleg, barna szempártól.

-          Nem kell félned – közölte halkan, pillantása ellágyult. – Gyere.

Fogalmam sem volt, honnan tudja, mit érzek, de engedelmesen követtem. A konyha apró volt ugyan, de a lakás méretéhez pont megfelelő: egy kisebb asztal, egy konyhapult és a szükséges dolgok mind megvoltak benne, és makulátlanul tiszta volt. Ahogy beléptem, az orromat megcsapta az omlett és a pirítós finom illata, ami az asztalról szállt felém. Ő már a helyén ült, megterített magának és nekem is. Előtte egy bögre kávé, míg az én tányérom mellett egy pohár narancslé foglalt helyet. Egy pillanatra a nyelvemen volt, hogy megkérdezzem, nekem miért nem kávét adott, amikor szeretem, de nem akartam visszaélni sem a vendégszeretetével, sem a hangulatával. A narancslé is tökéletesen megfelelt.

-          Ülj csak le – mutatott a helyemre. Gondolom megunta, hogy egyhelyben állok, mint egy idióta. – Biztos éhes vagy.

A gyomrom erre helyeslően akkorát kordult, hogy rögvest elvörösödtem és a fejemet lehajtva csendben enni kezdtem. Az egyszerűsége ellenére finom volt, azt meg kellett hagyni, és bár farkaséhes voltam, próbáltam nem úgy befalni a tányérra rakott ételt, mint egy disznó, ahogy máskor szoktam. Nem tehettem róla, imádtam enni. Sose értettem azokat az embereket, akik erőszakkal vonták meg maguktól az ételt; nekem mindig az volt a mottóm, hogyha valaki azt mondja, hogy sokat eszel, edd meg őt is.

Bármennyire visszafogtam magam, szinte éreztem, ahogy a pillantása perzseli a bőröm, már jó ideje. Próbáltam a saját rágásomra koncentrálni és az előttem lévő reggelire, mert nem volt az az isten, hogy én felnézzek. De amikor már lassan befejeztem az evést, és ő még mindig nem vette le rólam a szemét, levágtam az evőeszközt és felemeltem a fejem.

-          Mi a fenét bámulsz?! – keltem ki magamból, és hirtelen el is felejtettem a korábbi félelmemet a férfi iránt.

Az ismeretlen lustán pislantott egyet felém és folytatta lassú rágását. Elképesztően idegesített, hogy úgy tűnt, semmi nem ugraszthatta ki a nyugalmából.

-          Semmit – rántott vállat, belemeredve az adagjába. – Csak kíváncsi voltam, mikor veszed észre, hogy ketchup van a szád szélén. Itt oldalt – mutatott a jobb ajkának sarkához és kényelmesen reggelizett tovább.

Nem tudom, mi volt a bosszantóbb: hogy nem vettem észre, hogy úgy ettem, mint egy kisgyerek és elmaszatoltam magam, vagy az előttem ülő. Mindenesetre kissé elpirulva megtöröltem a szám szélét a szalvétámmal és azt a pár percet, amit a férfi még az étkezéssel töltött, csöndben vártam meg.

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg befejezte a reggelit és elkezdett mosogatni. És a legidegőrlőbb az volt, hogy közben egy szó sem esett köztünk és egyáltalán nem tudtam, mit kezdjek magammal. Rengeteg kérdésem volt, de sem megmozdulni, sem megmukkanni nem akartam többet azok után, hogy hányszor megjártam, hogy nem gondolkoztam, mielőtt cselekedtem.

Inkább a helyemen ülve, hangtalanul figyeltem minden mozdulatát, ahogy előttem mosogatott. Kidolgozott, de nem túlgyúrt izmai a hátán finoman dolgoztak a házimunka közben, karjai erősnek tűntek. Viszonylag széles csípője alatt formás, izmos fenék és combok foglaltak helyett, amiket még esküszöm, én is megirigyeltem egy pillanatra. Persze ezután gondolatban fejbe vágtam magam, amiért végigmértem és, hogy az elméletben létező pontozólapomra gondolkodás nélkül firkáltam fel egy nyolcast a tízből. Minimum.

Hogy még tovább töltsem az időt, próbáltam találgatni, hogy vajon ki is lehet ő. Fejben már az egész életét megszerkesztettem, mintha ő lenne a legújabb Sims karakterem.

Valami teljesen egyszerű, tucat neve lehet. Foglalkozása… Könyvelő vagy valami olyasmi, amit egy normális ember sohasem vállalna be, mert teljesen unalmas. Könyvtáros, informatikus vagy webfejlesztő. Egy aktakukac. Kora? Húsz és harminc között. Az iskolában ő volt a piszkálódások tárgya. Barátok? Zero. Barátnő meg esetleg a képzeletében.

Annyira elszórakoztattam magam, hogy amikor meghallottam a hangját, teljesen váratlanul ért.

-          Még dolgozhatsz egy kicsit az emberismereteden.  

Felnézve láttam, hogy már rég felém fordulva támasztja a konyhapultot; karba tett kezekkel, szórakozottan oldalra biccentve a fejét. Teljesen elvörösödtem szégyenemben, ahogy rájöttem, hogy amit gondoltam, valószínűleg magam előtt motyogtam. Ez nagyon gáz!

-          A nevem Byun Baekhyun és semelyik állásban nem dolgozom azok közül, amiket felsoroltál. A koromat jól kitaláltad, tényleg húsz és harminc között vagyok, pontosabban huszonnégy. Magántanuló voltam és bármennyire hihetetlen, voltak barátaim. Egyelőre pedig időm sincsen egy barátnőt képzelni magamnak. Egyéb kérdés?

Felvettem az államat a padlóról és elhatároztam, hogy ettől a pillanattól kezdve bevarrom a számat. Olyan nyugodtan égetett le, és még csak nem is erőlködött!

-          N-Nincs – motyogtam megsemmisülten, pedig még rengeteg kérdésem lett volna.

-          Rendben – biccentett. – Akkor most én kérdezek, gyerünk a nappaliba.

Ő beleült a karosszékbe, nekem pedig a kanapé jutott, aminek idétlenül elhelyezkedtem a közepén, szorosan összezárt lábakkal. Folyamatosan az ölembe ejtett kezeimet babráltam és szuggeráltam, mert tudtam, hogy ha bármi mást csinálnék, csak tovább égetném magam.

-          Akkor az első kérdésem – kezdte nyugodtan. – Mégis ki vagy te és mit kerestél kint éjnek évadján?

Ráharaptam az ajkamra és egy szót se szóltam. Vajon megbízhatok benne? Ha megtudja, ki vagyok vajon mit fog tenni? Ha az intézetben megtudják, hogy miért szöktem ki megint…

-          Nos? – sürgetett. – Vagy én is kezdjek el kitalálósdit játszani?

Kiengedve egy sóhajt, beszélni kezdtem.

-          A nevem Lee Hyejin, tizenhét éves vagyok és egy intézetben lakom, ahonnan kiszöktem, mert bulizni akartam egy felnőtt klubban – motyogtam kelletlenül az igazságot.

-          Eddig jó – biccentett és kezével folytatásra intett.

Szemeimet megforgatva a helyükön, a mellkasom elé fontam a karjaimat. Nem elég ennyi? Most meséljem el neki az egész élettörténetemet, vagy mit vár?  

-          Pár alak belém kötött, és meg akart fektetni. Aztán mikor hazafelé indultam, követtek - zártam le röviden a témát.

Hümmögése arra engedett következtetni, hogy egyáltalán nem elégedett azzal az információ tömeggel, amit elmondtam és igazam is volt.

-          Tovább - mormogta.

-          Mit akarsz még? – csattantam fel. – Megfuttattak, amit sajnálatos mód a nehezen megszerzett magassarkúm és a bokám bánt. Ennyi.

Bár próbáltam előle eltitkolni, mi történt aznap este, lelki szemeim előtt könyörtelenül lejátszódtak a jelenetek, és hogy mennyire féltem azokban a percekben. Mindig is erős lánynak tartottam magam, aki nem fél, nem tart semmitől és senkitől. De ott, akkor… olyan védtelen voltam, mint soha.

-          És még? – kérdezett halálosan nyugodtan.

Egy ronda pillantás után megadtam magam. Miután megnyaltam a sok beszédtől kicserepesedett ajkaimat, szemöldökeimet ráncolva próbáltam felidézni, mi is történt, de mintha köd telepedett volna az agyamra, zavarosak voltak az emlékeim. Nem különösebb figyelmet szentelve a dolognak, a legnagyobb érdeklődéssel kezdtem piszkálgatni a körmeimet.

-          Nem emlékszem tisztán – rántottam vállat. – Biztos sokat ittam.

Nagyon reméltem, hogy itt be is fejeződik a vallatásom, mert kezdett a helyzet egyre irritálóbb lenni és félő volt, hogy ismét kifakadok. Holott bármennyire is idegesít a házigazdám, azért mégiscsak hálával tartozom és nem szerettem volna túlontúl bunkó lenni.

A hirtelen jelenlét magam előtt azonban teljesen meglepett. Ahogy felnéztem, megijedtem, mennyire közel telepedett hozzám úgy, hogy nem észleltem belőle semmit. Barna szemei furcsán csillogtak.

-          Sejtettem – mondta halkan. – Szeretnéd, hogy felelevenítsem az emlékeid?

Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy ha akartam volna mondani valamit, akkor sem hagyott volna szóhoz jutni, éreztem a tartásán.

-          Gondolom, tudni akarod, hogy találtam rád. – Bólintottam. – Mondjuk, hogy véletlen azon a környéken sétáltam, ahol te és a zaklatóid futkorásztak és gyanús volt, mi történik. Amikor közelebb mentem egy bizonyos sikátorhoz, több dolgot is láttam. Tudod mit, Hyejin?

Bizonytalanul ráztam meg a fejem, miközben a tekintetével teljesen fogva tartott. Nem menekülhettem azoktól a fura fényektől és a bennük lévő határozottságtól.

-          Nem? Akkor elmesélem neked. A fél utca szeméttel volt teli, mert a fémkonténerek, amikben tárolták őket rejtélyes módon felborultak. A férfiakat, akik pedig üldöztek, a sikátortól több méterre találtam meg eszméletlenül, míg te látszólag sértetlen állapotban feküdtél egyedül. Meg tudod ezt nekem magyarázni?

Lefagytam. Teljesen lefagytam. Eddig nem jutott eszembe, de ahogy megemlítette, beugrott valami, egy halvány emlékfoszlány. Az a végtelen nyugalmas érzés, majd az a hatalmas erőlöket és végül a repülő testek a szeméthalomban. De… az nem lehetett valóság… igaz? Ez nem történt meg, ugye?

-          N-Nem – préseltem ki magamból, elnézve a tekintetéből.

-          Szóval nem – ismételte halálosan nyugodtan. – Akkor hadd találgassak Hyejin, mint ahogy te tetted korábban, rendben? Nem tudom, ráhibázok-e, de ahogy ott ültél védtelenül a sikátorban, te hallottál valamit, jól mondom?

Tekintetemet gyanakodva emeltem újra az övével egy magasságba, ahol a barna szempár könyörtelenül az enyémbe fúródott.

-          Valami furcsa, idegen hang azt akarta, hogy ellazulj és amint megtetted, elszabadult valamiféle… energia. Igazam van, Hyejin?

Teljesen.

-          Honnan tudod mindezt? – kérdeztem suttogva.

Baekhyun felállt; onnan nézett le rám egy félig megértő félmosoly társaságában, ami az első volt, amióta találkoztunk. Pár lépéssel hátrált majd felemelte a kezét.

-          Mert én is átéltem – mondta, majd egész egyszerűen, anélkül hogy hozzáért volna, eltaszította a kanapét.

Szóhoz sem jutottam.

Ez egyszerűen nem volt lehetséges! Ez nem… nem valóság! A puszta akaraterejével képes volt egy nehéz bútort arrébb lökni, ráadásul rajta velem együtt?! Fizikai képtelenség!

Tágra nyílt szemekkel, pislogás nélkül néztem rá, mert attól féltem, hogyha csak egyet is rebben a szemem, eltűnik előlem és rájövök, hogy ez az egész egy másnapos képzelgés volt csupán. Nem kicsit tartottam attól, hogy megőrültem, főleg mikor karjaim diszkrét csipdesése után rájöttem, hogy maximálisan ébren vagyok, nem álmodhatok ekkora baromságot.

-          Jedi vagyok, Hyejin – mondta mélyen a szemembe nézve, de fel sem fogtam, mit mond. – És ha nem csal a megérzésem, a veled történtek csak egyet jelenthetnek.

-          Mit? – suttogtam nagyot nyelve.

Az információk hihetetlenségétől és sokaságától már zsibongott az agyam és sípolt a fülem. Forgott velem a szoba, de valahogy az előttem álló férfi egyenes, nyílt, határozott tekintete végig biztos pont maradt.

-          Hogy veled van az Erő, Lee Hyejin – közölte halálosan komolyan.

Nem tudtam, miről beszél. Nem tudtam, mi az a jedi, és miért emleget valamiféle Erőt. Csak azt tudtam, hogy az agyam nem bírja tovább ezt a sok információt és muszáj valamilyen módon frissítenie a rendszert.

Legyűrve a félelemgombócot a torkomban, és a fájdalmat a bokámban, pillanatokon belül felpattantam a helyemről és rohanni kezdtem a bejárati ajtó felé.